„Scimus
Christum surrexisse a mortuis vere; Krisztus a halálból valóban feltámadt,
tudjuk” – hangzik el e mai napon, a szent húsvét vasárnapján az egész világ
minden katolikus templomában. Milyen fontos és milyen pontos kifejezés ez:
„tudjuk”. Nem csak érezzük, nem csak sejtjük, nem csak gondoljuk: tudjuk.
De
vajon tényleg minden keresztény ember tudja, meg van győződve arról, hogy Jézus
valóban feltámadt? Az is, aki csak egy évben egyszer – talán pont ilyenkor jön
el a templomba? Jó lenne, ha ilyen erős hit lenne mindannyiunkban, abban a kb.
2,2 milliárd emberben, aki Jézus-követőnek, kereszténynek vallja magát. Mégis
egy-egy húsvéti ünnep alkalmával Egyházunk minden szentmisén résztvevő
katolikusnak a „szájába teszi” e gyönyörű himnusz szavait, hogy együtt valljuk
meg: „Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk.” Oly csodálatos nevelés,
tanítás ez, mikor Istenünk az általa alapított Anyaszentegyházon keresztül
olyan mélységekbe vezet, és olyan magasságokba emel minket, melyeket talán fel
sem fogunk, meg sem értünk, de mégis hittel vallunk. Ezt a közös, egyetlen
hitet nevezzük katolikus, egyetemes hitnek. Itt ugyanis, biztosak lehetünk
benne, hogy megannyi szent – beleértve a Szent Hagyományt is – biztosítja
nekünk a töretlen, s tévedhetetlen hitet. Így biztosan megvallhatjuk azt is,
aminek teljes tudatára még nem jutottunk el. Mint ahogy a gyermek sem ért sokat
abból, amit mondania kell, amit a „szájába adnak”: „köszönöm; jó napot; Miatyánk...”
– mégis megtanítják őt erre szülei. Mert tudják, később majd megérti –
fokozatosan. Így van ez az effajta hitvallásokkal is. Először talán nem értjük
(s kimondhatjuk: még talán nem is hisszük), de ha továbbmegyünk a hit útján,
akkor ez a mástól tanult hit egyre jobban sajátjává válik az embernek. Így
válik a mi gyenge kis hitünk az Anyaszentegyház egyetemes, katolikus hite által
erőssé, biztossá, teljessé – eggyé.
Szent Benedek apát,
kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, gyönyörűen írja: „Az
Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.”
Mennyi mindenre megtanít ez a gondolkodásmód... Hisz hányszor van örömünnep,
mikor nekünk nincs hangulatunk, nincs kedvünk az örvendezésre? Hányszor hirdet
böjtöt, bűnbánatot Isten, mikor mi nem érezzük a bűnt, és inkább örülni szeretnénk?
Hányszor beszél a feltámadásról, mikor mi csak fájdalmat, reménytelenséget
érzünk szerettünk elvesztése miatt? De ezen szent eszményt követve tudunk
„parancsra” böjtölni, örvendeni, ünnepelni vagy gyászolni. A liturgiában nem
egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami
a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is
történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a
szívünk. Ezt tanuljuk meg a feltámadás e nagy ünnepén is. Bátran mondjuk,
énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk
szívünket.
Szent
János apostol bement Jézus sírjába: „Látta
(mindezt,) és hitt.” Milyen elgondolkodtató. Ugyanis Péter apostol, s a
többiek nem hittek az üres sír láttán. Egyedül János. „Egyedül a szeretett tanítvány lelkében születik meg a húsvéti hit
anélkül, hogy látta volna a feltámadt Krisztust” – írja Barsi Balázs atya.
S hogy miért? Mert egyedül ő állt ott a kereszt alatt. Így az apostolok közül csak
Szent Jánosban volt meg a folytonosság Jézus halála és feltámadása között. „Nélküle – írja ugyancsak Balázs atya – a kereszt és a feltámadás között
áthidalhatatlan szakadék maradna.” De nem maradt, mert ő ott volt a kereszt
alatt, s ott volt az üres sírban is.
Mi
is ott voltunk Nagypénteken a kereszt alatt. Most pedig itt állunk az üres sír
bejáratánál. Lépjünk be, lássuk mindezt, s előbb-utóbb Isten nekünk is megadja
az igaz hit kegyelmét, mely ezt mondatja velünk „Scimus Christum surrexisse a
mortuis vere!”