Egy
vakon született ember gyógyulását és megtérését követhettük figyelemmel a mai
evangéliumban. Hosszú történet, mint talán hosszadalmas minden komoly
gyógyulás, minden megtérés is.
Sokmindenre
rávilágít ez az evangélium, ezek közül most legalább egyet ragadjunk meg. Jézus,
a földre szállt Isten egy csodával meggyógyította a vakot. De nem a szokványos
módon. A legtöbb esetben ugyanis Jézus „elvárja, megköveteli” az embertől
hitet, s ha megvan a hit, akkor jön a csodás gyógyulás. Itt azonban fordítva
történik. Jézus minden kérdés nélkül gyógyít, s csak később, amikor újra
találkoznak, akkor kérdezi meg: „Hiszel-e
az Emberfiában?” A meggyógyult ember azonban még ekkor sem tudja, ki adta
neki a látást – kiben, vagy miben kellene hinnie. Csak mikor Jézus megmagyarázza
neki, hogy ő az, akkor vallja meg hitét, és „leborul előtte”. Ez pedig egy nagyon fontos mozzanat, mikor leborul
előtte. Amint hinni kezd, a Lélek imádatra, leborulásra készteti őt.
Van,
hogy előbb megkapjuk a hit kegyelmét, és ennek tudatában borulunk le, térdelünk
le Istenünk, és az ő fönsége, nagysága előtt. Azonban történhet mindez fordítva
is. Az igaz hit és megtérés kegyelme nélkül is leborulhatunk Istenünk előtt, és
úgy kérhetjük a hit kegyelmét. A megtérést ugyanis egyesek előbb, mások később
kapják. Egy-egy szentmisén, mikor az Isten jön közénk, nekünk is imádnunk kell
őt. Ahogy arról már sokszor beszéltünk: nem csak lelkünkkel, de testünkkel is.
Akkor is, ha nehéz; akkor is, ha körülményes; akkor is, ha fáj – tegyünk meg
mindent, hogy a lehető legjobban kifejezzük imádatunkat. Vagy azért, mert olyan
erős a hitünk, vagy azért, mert olyan erős hitet szeretnénk kapni. Ha pedig
semilyen módon nem tudunk leborulni, letérdelni előtte, legalább testünket,
fejünket hajtsuk meg.
Sose
feledjük, itt a templomban maga az Isten lakik, s minden szentmisében ő száll
le a földre. Minden erőnkkel imádjuk őt, boruljunk le előtte.