Egy
héttel ezelőtt arról elmélkedtünk, miként tudott szentként élni Nagy Szent
Gergely pápa abban a hatodik században, amikor a római népet szinte megszakítás
nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották, s az emberek életét a
népvándorlás és a háborúk keserítették.
Gondolatban
ma elérkeztünk egy következő századhoz, s következő – immár ugyancsak „saját” –
szentünkhöz, akit Bingeni Szent Hildegárdnak hívnak. Azért említettük meg újra
Szent Gergely korát, mert ezen új szentünké, Szent Hildegardé sem volt
könnyebb. A 12. század az egyháztörténelem egy igen viharos korszaka volt.
Megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között heves viták
dúltak, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, sőt egy „ellenpápa”
fellépésével az Egyházon belül is megoszlás támadt. És éppen ezt a kort élte
meg Hildegárd szentül, ami újra csak azt bizonyítja, hogy minden korban lehet
szentül, szentként élni.
Szentünk
Németországban született és élt. A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárdot
egészen kis korától a bencés apácák nevelték – hasonlóan, mint Nagy Szent
Gergely pápánál, itt is Szent Benedek regulája volt a mérvadó – , de nem
akarata ellenére lett apáca: 17 éves korában önként, saját elhatározásából
lépett be a kolostorba. A csodálatos nevelésnek köszönhetően már gyermekként
fejből tudott nagyon sok zsoltárt – méghozzá énekelve. Ez is példaadó lehet
számunkra: mi is heti rendszerességgel imádkozzuk-énekeljük a zsoltárokat
zsolozsmázáskor – milyen szép és hasznos lenne, ha egy-egy zsoltárt saját
magunk is már fejből ismernénk és énekelnénk, és erre tanítanánk és biztatnánk
gyermekeinket is...
Szent
Hildegárdot később kolostorának „főnökévé”, apátnőjévé választották. Zseniális
tehetség volt, a „tizenkettedik század csodájának” is nevezik őt – nemcsak
életszentsége, hanem tudománya miatt is. Rengeteget olvasott, s így óriási
műveltségre tett szert. Különösképpen a természettudományok terén jeleskedett:
gyógynövénykertet létesített a kolostor körül, s – korában rendkívülinek
számító – megfigyeléseit, gyógymódait írásban meg is örökítette (egyik művét ide kattintva lapozhatjuk). Ám mégis
inkább művész, mint tudós volt. Olyan művész, akit Isten rendkívül gazdag
képzelettel és művészi értékkel áldott meg. Saját maga leírta, hogy Istentől
már gyermekkorától fogva látomásokban részesült: nem földi, de mennyei dolgokat
látott. Feljegyzéseiben megemlíti, hogy látomásaiban többször valami fenséges,
természetfölötti, minden földinél erősebb fényt látott – s hogy ez nem volt
más, mint az Élő Fény, az Isten „árnyéka”. Milyen mélységes üzenet: Istennek
csak az árnyéka is fényesebb, világosabb minden földi fénynél, azaz: Istenhez
itt a földön semmi sem fogható, még csak nem is hasonlítható. Ezeket a látomásokat
pedig képekben is lerajzolta: az „Isten árnyékát”, azt a csodálatos fényt
mindig kör alakúnak festette meg, ami egyben a végtelennek, a végtelenségnek is
a szimbóluma: s ugyanezt festette meg Lencsés művész úr a mi képünkre is.
Bingeni Szent Hildegárd mögött megjelennek az Isten fényei-árnyékai körök
formájában.
Szent
Hildegárdhoz vigaszért, bátorításért özönlöttek az emberek: egyszerű hívek és
papok, püspökök, császárok, sőt a pápa is többször felkereste őt és tanácsát
levél formájában. Csodatevő hatalmat is kapott Istentől: rengeteg beteget
meggyógyított. Elhihetjük: nem túlzás őt ilyen fenséges jelzőkkel illetni:
minden korabeli dokumentum ugyanis szuperlatívuszokban beszél róla. Nem
„közönséges” ember volt: olyan közel állt Istenhez, hogy mindenki elragadtatással
beszélt róla. Pedig messze nem igyekezett az emberek „kedvében járni”. Sok
fájdalma, vájúdása is volt az elmondandó kritikák miatt. Ugyanis állandóan a –
sokszor – kemény igazságot tartotta szem előtt és azt hirdette, bár ahogy ő
maga fogalmazott: „Különleges látomásaim miatt sokszor egészen más
tanácsokat kellett adnom az embereknek, mint amilyeneket vártak tőlem.”
Mégis „szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt
kizárva.”
Azonban
nem csak apátnő, misztikus látnok, teológus és csodatevő volt, de kiváló
énekes, zenész, zeneszerző is. Ezért választottuk őt
énekeseink-Scholánk-stallumunk-templomunk védőszentjévé. Páratlanul magas fokon
művelte a szent zenét, s tanította, buzdította erre társait is. Nemcsak
elsajátította a korában virágzó gregorián, „Gergelyi Ének”-et, de ő maga is új
himnuszokat írt, ezekhez zenéket szerzett, s „mennyei” dallamvilágával –
ahogyan egész életével is – valóban az Isten fenségének és magasztosságának
megközelítésére és megéneklésére hív mindannyiunkat. Zenéje igen közel áll a
gregorián énekhez, mégis valamiben más: nagyobb hangterjedelme és dallamainak
valamiféle titokzatossága mintha egy új világot, dimenziót nyitna meg előttünk.
„Éppenhogy” többszólamú zenéjét hallgatva és énekelve kicsit olyan érzése
támadhat az embernek, mintha lábaival a földön állna (ezt érezteti az állandóan
tartott alaphang), hangjával és szívével azonban már az égbe, Istenhez
törekszik (ezt énekli meg a lépegető dallam).
E
mai szentmisében is elhangzik egy Bingeni Szent Hildegárdtól származó mű,
melyben a zeneszerző az Egyház szépségét énekli meg mélységes biblia jelképek
formájában:
”Ó, egyház,
látom zafírszemed,
és Bethel hegyében érzem hallgatásod.
Az orrod maga az illat:
a mirha és a tömjén,
hangod messzire zengő,
mint nagy folyamok robaja.”
Köszönjük
meg Istennek mai szentünket. Életének és zenéjének szépsége pedig ihlesse meg a
mi életünket és énekünket is. Bingeni Szent Hildegárd, könyörögj érettünk!
Az említett himnusz egy korunkbeli interpretálása:
