2017. február 26., vasárnap

Az Úr házának ékessége - X. Szent Piusz

Ma elérkeztünk stallumunk és énekeseink ötödik, s egyben utolsó „új” szentjéhez. Az elmúlt négy vasárnapon Szent Efrém diakónusról, Nagy Szent Gergely pápáról, Bingeni Szent Hildegárd apátnőről és Szent Cecília vértanúról, valamint korukról elmélkedtünk – többek között arról, hogy milyen megpróbáltatások érték a régi kor emberét, s hogy hogyan tudtak sokan minden viszontagság között szentül élni. Ebben a képzeletbeli időutazásban ma visszaérkezünk ahhoz a korhoz, melyben a legtöbben születtünk és még éltünk, a 20. századhoz. De vajon az említett korokhoz képes ez a mai világ jobb? Bölcsebb? Szentebb? Varbói iskolánk bejáratánál egy igen érdekes idézet olvasható iskolánk névadójától, Mikszáth Kálmántól, mely engem gyakran elgondolkodtat: „Nem okos világ ez a mai. De hát hiszen a tegnapi sem volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló.” Nagyon bölcsen mondja: régen sem volt könnyebb, ma sem könnyebb, holnap sem lesz könnyebb. De régen is lehetséges volt szentül élni, ma is az, és holnap is az lesz. Ezt taníthatja meg nekünk e szentjeinkről való elmélkedés, erre adnak példát új szentjeink.
Ötödik példaként ragyogó „énekesünk” az Észak-Olaszországból származó Giuseppe Sarto, későbbi nevén Szent X. Piusz pápa. Egy egyszerű, falusi, paraszt családból származó gyermek, aki  néhány évvel később Katolikus Egyházunk vezetője lett. Édesapja parasztember volt, egyben a falu postása is, édesanyja varrónő. Egyszerű, falusi gyermekéveiben azzal tűnt ki, hogy rendszeresen, gyakran, és mindig örömmel ministrált. Olyan szépen hangzik mindez, de elhihetjük, nem volt olyan idillikus. Riesében, szülőfalujában sem volt a templomban fűtés vagy légkondi, ott sem volt ritka a mínusz fokos hideg, vagy a tikkasztó forróság. És mégis ministrált – hidegben, hőségben, reggel vagy este, vasárnap és hétköznap. Kedves ministránsaink, most már mindig itt lesz szemünk előtt ez a nagy pápa, Szent X. Piusz, akiről példát vehettek akkor is, mikor azt gondoljátok, túl hideg, túl meleg, túl korán, túl késő van a ministráláshoz, vagy éppen a kedv hiányzik hozzá.
A szemináriumi évek után pappá, később püspökké szentelték. 1903-ban választották meg pápává, ekkor vette fel a Piusz nevet – sorrendben tizedikként, ahogy maga fogalmazott: „bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Piusz nevet erényes életükkel megbecsülték, határozott szelídséggel pedig kormányozták és védelmezték az Egyházat”. Minden embernek, minden kereszténynek, s ebből kifolyólag minden pápának megvan a maga személyes érdeklődése és egyben karizmája – képessége, hivatása. Piusz pápánk elsősorban az Egyház belső megújulásán  fáradozott. Első pápai írásában így fogalmazott: „Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.” Így választotta pápai jelmondatának is ezeket a szavakat: Instaurare omnia in Christo - Mindeneket megújítani Krisztusban. Szívügye volt a papok megszentelődése, a gyakori szentáldozás, s különösképpen a hívek a szentmisében való tevékeny részvétele. Volt egy időszak ugyanis, mikor a hívek csak kis mértékben kapcsolódhattak bele a szentmise énekeibe, imádságaiba – sokkal inkább a mise közben imádkoztak, mint a szentmisét imádkozták. A hívek a szentmise alatt ugyanis más, egyéni imádságokat mondtak: rózsafüzért, elmélkedéseket, de magába a szentmisébe tevékenyen nem kapcsolódtak bele. E szentatyának sikerült ebben is előre lépnie: ma már mindannyian a lehető legteljesebb módon belekapcsolódhatunk a szentmisébe – közös imádságainkkal, a pappal együtt mondott miserészekkel, szent énekeinkkel. Ehhez próbál segítséget nyújtani templomi kivetítőnk is, mely tálcán kínálja nekünk mondandónkat, énekelendőnket – bárcsak még buzgóbban belekapcsolódnánk a szentmisébe, a liturgiába. X. Szent Piusz pápának köszönhetjük, hogy megvan ez a lehetőségünk. Éljünk vele! Imádkozzunk és énekeljünk mindig áhítattal, buzgón – lelkünkkel és testünkkel egyaránt. Ugyancsak Piusz pápának köszönhetjük, hogy gyermekeink már kis korukban elsőáldozók lehetnek.
A borkedvelőknek is kedvenc szentjük lehet Piusz pápa, ugyanis történt, hogy a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg, és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret veszélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: „Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal.” És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség – és újra megtelhettek a pincék finom borral. De mi nem ez miatt választottuk őt, hanem a szent zene iránt tanúsított odaadása, buzgalma, áhítata, szakértelme és tevékenysége miatt.
Szemináriumi évei alatt a kispapok kórusát, a Schola Cantorumot vezette – ahol elsősorban gregorián zenét énekeltek. Később papként, plébánosként alapított egy kis énekkart, hogy a szentmisén még szebben tudják Istent dicsérni. Ami azonban mindennél jobban tükrözi a szent zene iránt tanúsított szeretetét, hogy már három hónappal pápává választása után megírta egyik legjelentősebb tanítását: a szent zenéről, annak fontosságáról, szentségéről és műveléséről. Hasonlóan, mint Nagy Szent Gergely pápa, aki tudta, hogy bármilyen nehéz körülmények között sem szabad elfeledni vagy elhanyagolni az Istennek kijáró legnagyobb tiszteletet és imádatot: a liturgiát, a szentmisét, a szent éneket, úgy Szent Piusz is így kezdi írását: „A lelkipásztori gondok között a legelső törekvés fönntartani és előmozdítani az Úr házának ékességét”. Minden szentünk ezt hirdeti: A templom épségének és szépségének, az Isten dicséretének kell lennie az első helyen. Ezért soha nem pazarlás a lehető legtöbbet megtenni és áldozni Isten házért – a templomért, s az abban elhangzó Isten dicséretért – a szenténekért és imádságért. A szentatya szavai gyönyörűen kifejezik, mennyire szívügyének tekintette mindezt: „A mi legforróbb óhajunk, hogy az igaz keresztény szellem mindenképpen fölvirágoztassék, s minden hívőben megőriztessék, mindenekelőtt a templom szentségére és méltóságára kell ügyet vetnünk.” Legforróbb óhajának nevezi ezt a vágyát. S talán többen vagyunk, többen érzünk így mi is. A szent zenével kapcsolatban minduntalan azt hangsúlyozza, hogy a gregorián zene Egyházunk sajátja, s minden más éneknél, zenénél magasztosabb, bensőségesebb, mélyebb és szentebb. Ezért éneklünk mi is minden vasárnap, minden ünnepen, és sokszor az egyszerű köznapokon is gregorián énekeket, mert azok szövegei szinte egytől-egyig a Szentírásból származnak, dallamaikat pedig, ahogy arról névadójuknál, Szent Gergelynél elmékedtünk, maga a Szentlélek sugallta. Talán még nem tekintjük azokat sajátunknak, talán még nem ismerjük őket eléggé, de szeressük őket, énekeljük őket, mélyedjünk el bennük – s előbb vagy utóbb nekünk betekintést adnak Isten csodálatos titkaiba. S hasonlóan minden szent énekünk szent magatartásra, szent komolyságra, és szent áhítatra neveljen minket. Hogy ma is lehetnek és vannak ilyen csodálatos és értékes énekeink – ebből vette ki oroszlánrészét kortársunk, szent zenészünk, Szent X. Piusz pápa.
Messze nem mondtunk el minden fontosat szentjeinkről, de életük egy kis részét megismerve talán benünk is felébredt a vágy az Isten mind méltóbb dícsérete iránt. Új szentjeink és új stallumunk is ezt segítse elő: hogy a mi templomunkban is, itt Ipolyvarbón is fönntartsuk és előmozdítsuk az Úr házának ékességét. X. Szent Piusz pápa, könyörögj érettünk!




2017. február 24., péntek

Tanú - Szent Mátyás

Kell tehát valaki, aki velünk együtt tanúskodjék a feltámadásról”. Ezekkel a szavakkal választották meg Szent Péter apostol vezetésével és a Szentlélek közreműködésével Mátyást apostolnak. Aki tanúskodik majd a feltámadásról. Ez volt a fő ok, a fő küldetés: a feltámadást hirdetni.

A feltámadás ugyanis – mint arról már sokszor elmélkedtünk – hitünk egyik legfőbb eleme. Ha az nem lenne, az egész hitünk, vallásosságunk balgaság lenne. Erősítse meg a feltámadásba vetett hitünket Szent Mátyás apostol, hogy mi is tanúságot tudjunk tenni mindarról, amit itt, az Istennél megtanulunk és megélünk. Hogy mi is apostolok, küldöttek legyünk – akik Istenhez, s a feltámadással kezdődő örök életre vezetik a körülöttük élő embereket.

2017. február 23., csütörtök

Új születésnap - Szent Polikárp

Mai szentünk, Szent Polikárp az első és második századba élt – így maguknak az első apostoloknak volt a tanítványa. 86 éves korában a pogányok bevádolták az akkori világi vezetőjénél, a prokonzulnál, és halálát követelték, mert a keresztény tanítást hirdette. Máglyahalálra ítélték, de mivel a tűz nem ártott neki, karddal átdöfték. És ahogy a korabeli írások tanúsítják: holttestét megégették, csontjait összegyűjtötték, s azokat "minthogy drágaköveknél többre becsülték, megfelelő helyen eltemették". Ott gyülekeztek össze a keresztények a „vértanú születésnapját”, halála napját megünnepelni.
A szenteknek mindig az ún. „égi születésnapjukat” ünnepeljük. Így tekintsünk mi is földi életünk végére, s így éljük meg életünket: hogy az a nap számunkra is ünnep, új születésnap legyen.

2017. február 20., hétfő

„Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!“ /Mk 9,14-29/

Ez az imént elhangzott mondat első hallásra ellentmondásnak tűnhet. Mert leegyszerűsítve így is mondhatnánk: Hiszek, de hitetlen vagyok. Ám ha kicsit jobban elmélyedünk ez elhangzottakban, rájövünk, nincs ebben semmi ellentmondás.
Tudnunk kell azonban, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa tanít: „hinni csakis a Szentlélek kegyelmével lehet.” /KEK 154/ Eszerint a hit elsősorban ajándék – Isten ajándéka. Ezért kérte a megszállott fiú apja Jézust, az Istent: „segíts hitetlenségemen” –  azaz adj nekem hitet. De a katekizmus tanítja továbbá, hogy „a hitben az emberi értelem és akarat együttműködik ezzel az Istentől kapott kegyelemmel.” S itt az Egyház tanítása Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, aki rámutat: „A hit az értelem cselekedete, mely azonban az akarat irányítása alatt van”. Tehát hinni nem csak ésszel, hanem főleg akarattal kell. Akarni kell hinni. Akarni kell elhinni igazságnak azt, amit az Isten mond nekem. Ezért kérhette a fiú apja: „Segíts hitetlenségemen”, mert akart hinni, jobban akart hinni.

A mi hitünknek is az alapja Istentől jön, de mindannyiunknak akarni kell ezt növelni. Ennek tudatában szóljunk mi is Istenhez: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!“

Miserend és hirdetések - Évközi 7. vasárnap


2017. február 18., szombat

Krisztus jegyese - Szent Cecília

Az elmúlt vasárnapokon újonnan választott szentjeinkről és korukról elmélkedtünk. Megismertük, hogy a járványok, éhínség és nyomor idején a 6. században, a keresztes háborúk és egyházpolitikai ellentétek korában a 12. században is éltek Szent Gergelyek és Szent Hildegárdok. Ma még mélyebbre ásunk Egyházunk történelmében, s egészen a 3. századra tekintünk vissza. E néhány percben Szent Cecíliával, a szent zene legismertebb védőszentjével ismerkedhetünk meg.
De nézzük először korát. Tudjuk, hogy a Krisztus által alapított kereszténység üldözése már az első század közepén elkezdődött – Jézus keresztrefeszítésével. S ez a keresztényüldözés csak tovább fokozódott a következő századokban – nem nyerve kivételt a 3. század, Szent Cecília kora sem. A római császárok többsége arra kényszerítette a birodalom minden lakosát, hogy ajánljanak fel áldozatokat a pogány isteneknek. Ez persze a keresztények szemében bálványimádás, és az egyetlen igaz Isten megtagadása lett volna. Így rengetegen áldozták fel inkább egész életüket az igaz Istennek, mint hogy áldoztak volna a pogány isteneknek. Egy mondattal összefoglalva: aki a 3. században keresztény volt, azt hitéért kivégezték. Láthatjuk, abban a korban sem volt egyszerű vagy könnyű kereszténynek lenni. Mégis éltek Szent Cecíliák.
De ki is volt mai szentünk? Az irodalmi szövegek s a vizuális művészi alkotások mind fiatal római lányként mutatják be Szent Cecíliát. Életrajzában pedig egy gyönyörű megfogalmazást találunk: Egy olyan lány volt, akiben a nemesi származás, a testi szépség és az erények ékessége szokatlan harmóniában találkozott. Gazdag volt, gyönyörű, és egyben szent. Valóban ritka párosítás. Az életéről és haláláról szóló legendák és beszámolók pedig olyan fenséggel és magasztossággal beszélnek róla, hogy már szinte hihetetlennek tűnnek. Történetkritikailag biztos lehetne kifogásokat támasztani e leírásokkal szemben, mégis ez a törékeny, ifjú szűz és vértanú 1700 éve töretlen tiszteletnek örvend. És minden bizonnyal nem véletlen.
Cecília kis korától imádságos életet élt, és „szíve égi tűztől izzott” – ahogy írják róla. Szüzességi fogadalmat tett, szülei mégis – az akkori szokásoknak megfelelően – férjhez adták. Esküvője napján azonban, mikor vőlegényével az oltárhoz vonult, ahogy – az általunk is énekelt, és – a ma is elhangzó antifóna hirdeti: „Cantantibus organis Caecilia Domino decantabat dicens: Fiat cor meum immaculatam, ut non confundar – A zengő hangszerek kíséretében Cecília egyedül az Úrnak énekelt, mondván: Legyen az én szívem szeplőtelen, hogy meg ne rendüljek sosem.” Ennek a hagyománynak, ennek az éneknek köszönhetően lett a keresztény ókortól a szent zene védőszentje, hisz róla hirdették: Cecília egyedül az Úrnak énekelt. S ezért választottuk őt mi is Scholank-stallumunk-templomunk védőszentjének.
Cecília a nászéjszakán rávette férjét, hogy ne érjen hozzá, mert a tisztaságát egy angyal védi, s elmondta neki, hogy már van egy jegyese: Krisztus, akinek előbb mondott igent. Valerianus, a férje annyira kíváncsi volt Cecília titokzatos jegyesére, hogy ki ez a Krisztus, hogy még a keresztséget is vállalta azért, hogy megláthassa. Orbán pápa keresztelte őt meg. Ezután hazatérve meglátta felesége őrangyalát, aki liliomból és vérvörös rózsából (a szüzesség és a vértanúság jeleiből) font koszorút helyezett mindkettőjük fejére. Ezt több gyönyörű festmény is megörökítette. Valerianus, Cecília férje akkor azt kérte Istentől, hogy egyetlen testvére, Tiburtius is megtérjen a kereszténységre. Kérése meghallgatásra talált: ő is megkeresztelkedett, majd együtt temették el azokat a keresztényeket, akiket a vallásüldözések során öltek meg. Emiatt kivégezték őket.
Ez után fogták el az immár özvegy Cecíliát. Pere és kivégzése során olyan bátorságot mutatott, aminek hatására sokan megtértek. Kínhalálra ítélték, először forró gőzzel, majd forró olajban akarták kivégezni, de a tűz csodás módon kialudt. Végül karddal végezték ki, de ezen kivégzése is majdnem sikertelen volt, három csapás után is életben marad, s a hóhér súlyosan sebesülten hagyta ott. Végül barátainak karjában halt meg – három nappal később.
Schola Cantorumunk a római Szent Cecília templom előtt, Rómában
Néhány évtizeddel később Rómában már templomot építettek tiszteletére azon a helyen, ahol egykor ő maga lakott férjével. Sírját 1300 évvel később felnyitották, és testét teljesen épen találták: olyan helyzetben és nyugalomban feküdt, mintha csak aludna. Ezt a látványt örökítette meg egy szobor formájában Stefano Maderna szobrászművész, amely ma is látható sírja fölött, római templomában. Mi is jártunk ott Scholankkal  tavaly áprilisban.


Szent Cecília, a szent zene védőszentje az Istennel való harmóniában, összhangban odáig jutott, hogy életét áldozza hitéért. Az igazi harmónia ugyanis éppen ez: Isten és ember akarata, Isten és ember élete összefonódik, s együtt munkálkodnak a világ üdvösségén. A zene, s különösképpen a szent zene is ehhez segíthet hozzá. Az igaz szó Jézushoz vezet, a szép zene pedig a Szentlélekhez. Ők pedig nincsenek egymás nélkül, ahogy mi sem lennénk teljesek a zene nélkül. Így tegyünk mi is: szép szóval, s talán még szebb zenével kerüljünk közelebb egymáshoz, s mindenekelőtt Istenünkhöz. Erre emlékeztessen mindig Szent Cecília személye is, akit szent zenéjének, s "szent harmóniájának" köszönhetően és azt szimbolizálva mindig hangszerrel ábrázolnak - így tette Lencsés művész úr is a mi gyönyörű képünkön.  Gyönyörködjünk benne, emlékezzünk példájára, s kövessük őt! Szent Cecília, könyörögj érettünk!