Miserend és hirdetések - Évközi 12. vasárnap

Fordul a kocka /Mt 5,43-48/

Egy alapos szentgyónás után, mikor teljesen bűntelen a szívünk, akkor neheztelve hallgatjuk Istenünk mai szavait: „Atyátok fölkelti napjait jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.” Talán irigykedünk, hogy a „kevésbé jók” is, vagy akiket mi rosszaknak könyveltünk el, szintén sok jót megkapnak az életben.

De gyorsan fordulhat, és – biztosan már tapasztaltuk – fordul is a kocka, mikor újra visszaesünk régi bűneinkbe... Mikor újra bűnösök leszünk. S olyankor milyen jó hallani a bátorító, buzdító szavakat magától az Istentől, melyek egyébként ugyanazok, amiket neheztelve hallgattunk: „Atyátok fölkelti napjait jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.”

Mindig emlékezzünk arra, hogy mind bűnösök vagyunk, és éppen ezért Isten kegyelmét és ajándékait soha ne irigyeljük senkitől. Mert lehet, még ma mi fogunk a legjobban rászorulni Isten irgalmára.

Miserend és hirdetések - Évközi 11. vasárnap

Évközi tizenegyedik vasárnap - úrnapi körmenet

Hitünk egyik legmerészebb megvallása, mikor Úrnapján, a szentségi körmenetben végigvonulunk falunkon. Ezt tesszük majd a mai szentmise után e mai napon. Ilyenkor ugyanis mindannyian, akik a körmenetben részt veszünk, azt valljuk, hogy mi hisszük, hogy ez a kis, fehér ostya nem egy kis, fehér ostya, hanem maga az Úr, az Isten, a világ Teremtője és Megváltója. Hogy mi hisszük, hogy az az Isten lakik itt közöttünk, a mi falunkban, aki sosem hagy el minket, aki mindig és mindenben gondunkat viseli, s akinek minden felett hatalma van. Hisszük ezt? Vagy csak szeretnénk hinni? Hisz ha jön egy nehézség, jön egy megpróbáltatás, milyen gyorsan kételkedünk az Isteni Gondviselésben, kétségbeesünk. Pedig hacsak egy mustármagnyi hitünk lenne, azzal hegyeket mozgathatnánk – tanítja Jézusunk. Akkor hát mit tegyünk?

Szent Benedek apátnak szavai, kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, nagyon időszerűek e mai napra, e mai szentségi körmenetre is: „Az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.” Ugyanis e mai liturgiában sem egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk. Talán még nem elég erős az Oltáriszentségbe vetett hitünk, de együtt vonulunk vele, együtt éneklünk róla, együtt imádkozunk hozzá, s ez által erősödik majd meg a hitünk.

Ezt tanuljuk meg a mai szentségi, úrnapi körmeneten is. Bátran mondjuk, énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk szívünket.

Úrnapja után

A mai zsolozsmát az Oltáriszentségről imádkoztuk, melynek a végén szentségi áldásban is részesültünk. Az Oltáriszentség köré gyűltünk össze ma is. Ez a mai szentmise pedig egy a sok szentmise közül, amelyen részt veszünk életünkben. Azonban egyben különleges alkalom is, mert ma is maga az Isten jön el hozzánk. 

A papoknak szól egy tanács, mely figyelmeztet minket arra, milyen komolysággal és milyen áhítattal kell végeznünk minden egyes szentmisét. Ez így szól: “Úgy misézz, mintha ez lenne az első, az egyetlen, s egyben utolsó szentmiséd is.” S alkalmazhatjuk ezt mindannyian magunkra: „Úgy végy részt a szentmisén és a szentáldozásban, mintha ez lenne az első, az egyetlen s egyben utolsó szentáldozás az életetben”.

Úrnapja

Szent II. János Pál pápa az Egyház és az Oltáriszentség megalapítása után kétezer évvel ezekkel a szavakkal kezdte a XXI. századot megnyitó apostoli levelét: „Az Egyház az Eucharisztiából él”. Az egész világon elterjedt Egyház, amelynek két évezrede töretlen tevékenységét el sem lehet képzelni, s mely megszámlálhatatlan szentet adott a világnak, ez az Egyház az Eucharisztiából él. Pontosan abből az Eucharisztiából, mely itt van a mi templomunkban is. S ez látszólag nem más, mint egy kis, jelentéktelen fehér ostya. Látszólag szinte semmi. És mégis: egy olyan kincs, amelyből annyi millió és milliárd keresztény, és maga az Egyház is él. És talán éppen ez a mai ünnepnek is a mondanivalója: az igazán nagy-, fontos dolgok a legtöbbször láthatatlanok.

Éppen ezt az igazságot fogalmazza és énekli meg mesteri módon az ünnep szekvenciája, melyet az evangélium előtt hallottunk. Költői magaslatokkal és a gregorián zene mélységes komolyságával tanítja Egyházunk: „Nagy titokról szól az ének: élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk.” Látszólag esztelenség, valójában azonban az ember legtökéletesebb cselekedete, mikor az Istent dícséri – itt a kenyér színe alatt. Hiszen maga az Istenember, Jézus Krisztus mondta, hogy ezt tegyük az ő emlékezetére: „Amit Krisztus tett ez estén, hagyta, hogy rá emlékezvén cselekedjük mi is azt.”

Felfogni nem lehet, csak hittel közeledni ehhez a nagy titokhoz: hiszen sem látásunk, sem ízlelésünk nem erősíti meg ezt a hitet: ugyanazt látjuk és érezzük a szentostyában, mint azelőtt, hogy Krisztus testévé vált volna. Így énekli ezt meg szekvenciánk: „Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek, élő hitből végy erőt!” És éppen ezért ez az ünnep egyben hitünk próbája is: Ki tudjuk-e, ki merjük-e mondani, hogy mást hiszünk, mint amit látunk? Van egy mondás, mely szerint az nevet, aki utoljára nevet. Kicsit más szavakkal, de lényegét meghagyva így is mondhatjuk: annak van igaza, akinek a végén kiderül: igaza volt. Nemhívő testvéreink – s egyre nagyobb többség a világban is – talán kinevetnek, esztelennek tartanak minket. Mégis mi tudjuk, jó úton vagyunk, mert az igazságot hisszük, amit Istentől tudunk. Mi hisszük a láthatatlant, mert Istenünk adta hinnünk. És egyszer majd kiderül, mikor az Úr újra eljön, hogy csak a benne hívők járták a jó utat.

De e hitünkről tanúskodjanak tetteink is: mert úgy, ahogy e szentség vétele, a szentáldozás üdvözíthet minket, ugyanúgy – ha méltatlanul vesszük – a kárhozatha is juthatunk általa. És mily csodálatos hasonlóság: ezt sem lehet látni. Nem látjuk, ki az, aki a szentáldozáshoz tiszta szívvel járul, s ki veszi azt teljesen méltatlanul. Éppen a lényeget nem látjuk mi emberek, de tudjuk: Istenünk csak azt nézi. Mert „Veszik jók és veszik rosszak, csakhogy különféle sorsnak részesei ők vele. Rossznak halál, jónak élet – ilyen az egyforma étek különböző ereje.”

Mától még nagyobb áhitattal és még mélyebb alázattal tiszteljük és ízleljük az Oltáriszentséget, és együtt imádkozzunk: „Igaz kenyér, legfőbb Pásztor, Jézus, óvj az elbukástól, te táplálj és te palástolj, s add, hogy a feltámadáskor legyen nálad kész helyünk.”

Miserend és hirdetések - Szentháromság vasárnapja

Boldogok /Mt 5,1-12/

Talán mindannyian felfedezhetjük magunkat Jézus - ma elhangzott - nyolc boldogságról szóló beszédében. Talán mi is voltunk már vagy éppen vagyunk lélekben szegények, sírók, szelídek, igazságra szomjazók, irgalmasok, tiszta szívűek, békességszerzők, vagy éppen üldözöttek. S ha magunkra találunk e szavakban, gondoljunk arra, hogy a mindig igazmondó Isten valamiért boldognak mond minket. Talán nem értjük még, s még kevésbé érezzük. De higgyünk szavának, s járjunk az ő útján. 

Akkor előbb-utóbb megértjük szavait, s boldogságunk teljességre lel.

Szentháromság vasárnapja

Mindannyiunkban van egy alapvető kíváncsiság, amely próbálja felfedezni az addig még ismeretlent. Gondoljunk csak a kisgyermekre: mennyire szeretné tudni, hogy mitől mennek, mitől működnek a dolgok: szétszedi az órát, a babát, a számítógépet – mindenre kíváncsi... A tudósok minduntalan fürkészik, hogy hogyan jött létre a világ, mitől működik, mi hajtja... S a legtöbben amíg nem jönnek rá, addig nem hiszik – mint Szent Tamás: hiszem, ha látom. A XII. század nagy filozófusa, Abélard azonban ezt tanítja minderről: „Fides quaerens intellectum” – azaz ahhoz, hogy a dolgot megértsük, előbb hinni kell benne. Mégis a legtöbben fordítva próbálkoznak: előbb megérteni, és csak aztán hinni. De oly sokszor látjuk, így nem megy, nem működik. Így nem jutunk előbbre.

A Szentháromság titka is ilyen. Nem lehet megérteni anélkül, hogy előbb ne hinnénk. Mert a titkok mélységeibe csupán a hit képes behatolni. Aki hiszi, hogy Isten van, hogy egy Isten van és ebben az egy Istenben három személy van, annak egyszerre vagy fokozatosan feltárul: pillanat műveként vagy lassan. Tízéves korában vagy hetvenévesen, de egyszer biztosan ha nem is érti meg teljesen, de komolyan ráérez, hogy az Isten csakis ilyen lehet. Hogy ha Isten a Szeretet és ha Isten öröktől fogva van, akkor nem lehet egyedül, mert nem lenne kit szeretnie. Hogy ha az örök Isten a Jóság, akkor nem lehet egyedül, mert nem tudná jóságát gyakorolni. De mégsem lehet több Isten, mert akkor egyik sem lehetne mindenható. Ha hisszük mindezt, akkor előbb-utóbb érteni és érezni fogjuk: valóban így van, s valóban nincs más lehetőség.

A legnagyobb és legfontosabb dolgok a szívünkben, a szeretetben vannak elrejtve. Ott mindig megtaláljuk a legnagyobbat, a legfontosabbat s a legszebbet. A Szentháromság titkának megfejtése is ott van elrejtve. Higgyük és szeressük a Szentháromságot, s akkor egyszer talán meg is értjük azt.

Szent Efrém

Szent Efrém diakónus, a szent zene egyik nagy védőszentje, az ókeresztény irodalom egyik legnagyobbika, ahogy életrajza írja: Sokáig remeteként élt egy sziklabarlangban, s onnan járt tanítani. Próbáljuk most elképzelni az ő személyét - szemünk elő vetíteni.

Kortársa Nisszai Szent Gergely így ír róla: „Efrém az első apostolok buzgó követője volt. A szerzetesek és remeték példaképe. Nem volt tarisznyája, nem volt botja, sem aranya, ezüstje. Zabkenyeret és zöldséget evett, szomját vízzel oltotta. Teste hasonló volt az agyagból formált csontvázhoz”. Ezekből a szavakból talán nem egy szép, életerős, vidám, kedves férfira gondolunk. Mégis: ha ránézünk stallumunkat díszítő festményére, vagy csak kimondjuk a nevét, valahogy mégis látjuk szépségét. Ugyanis ha testi talán nem is volt annyi, volt - és meg is maradt - lelki szépsége. Az, amely több évszázad-évezred után is megmaradt - ami miatt szépnek tartjuk. Nem fontos, igazából hogy nézett ki: a legfontosabb az ő lelki szépsége volt - amit gyönyörűen megrajzolnak himnuszai, költeményei, énekei, szavai.

Legyen számunkra Szent Efrém a lelki, az el nem múló szépség példaképe. És ugyanúgy szép énekünket is tegyük el nem múlóvá úgy, hogy tiszta szívvel ajánljuk azt mindig Isten dicsőségére és saját magunk megszentelődésére.

Pünkösdhétfő

Pünkösdnek, a Szentlélek kiáradásának nem csak vasárnapja van, hanem hétköznapja is: Pünkösdhétfő. Tegnap ünnepnap volt – ünnepélyesen is hívtuk a Szentlelket - még az előesti szentmisén, ma viszont sokkal szerényebben tesszük ezt: egy hétköznapi szentmise keretében.

Mindez nem véletlen. Ez a kettős Szentlélek-hívás talán éppen azt szemlélteti, hogy a Szentlélekre nem csak a nagy ünnepek, nagy események kapcsán van szükségünk, hanem a kisebb dolgokban, kisebb eseményekben is – ahogy arról tegnap is elmélkedtünk. Az egyszerű hétköznapokat is a Szentlélek vezetésével, az ő sugallatait követve kell megélnünk. Hívjuk őt és halljuk meg hangját minden nap – a legegyszerűbb, legsablonosabb hétköznapon is.

Miserend és hirdetések - Pünkösdvasárnap

Miserend és hirdetések - Húsvét 7. vasárnapja

Húsvét hetedik vasárnapja

Sokszor panaszkodnak az emberek – s néha talán mi is, hogy nem tudnak imádkozni, nem tudunk jól imádkozni. Igaz, tudunk fejből sok imádságot, el is mondjuk ezeket, de úgy gondolom, mindenki érzi: jobban is mehetne. Az imádságról ugyanis tudjuk, s megtanultuk még kisiskolás hittanon, hogy az nem más, mint „beszélgetés az Istennel”. Beszélgetni azonban tudni kell…

Mikor egy kisgyermek megszületik, nem tud azonnal beszélni. Nem tudja szavakkal kifejezni sem érzéseit, sem igényeit. Egyszerűen meg kell tanulnia beszélni ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. Enélkül nem megy. S ha egy más kultúrába, országba kerülünk – ott is nélkülözhetetlen a helyi nyelv ismerése, ami szintén nem egyértelmű adottság, hanem azt is meg kell tanulnunk.

S nincs más ez az Istennel való beszélgetéssel sem. Azt a beszédet is meg kell tanulnunk, mert más az, mint a mi köznyelvünk. Hisz máshogy kell az Istennel, mint az emberekkel. Más nyelvezet, más igények, más kérések, más mód...

De vajon ki tudná, ki ismerné jobban az „isteni nyelvet”, mint maga az Isten, Jézus Krisztus. Tőle kell ezért tanulnunk, tőle kell megtanulnunk imádkozni. A mai evangélium pedig kitűnő lehetőséget ad erre, mert hallhattuk azt, hogyan imádkozott Jézus. Hisz így kezdődött: „Jézus az égre emelte tekintetét és így imádkozott.” De miről is beszélgetett ő mennyei Atyjával - emlékszünk? Elsősorban értünk, s a mi örök életünkért imádkozott: „hogy mindenkinek... örök életet adjon.” Nem kért az Istentől számunkra testi egészséget, nem kért sikereket, nem „szebb jövőt”, nem anyagi bőséget, nem nyugalmas életet, hanem örök életet. S itt van az a hely, ahol érdemes átgondolni a mi, saját imádságunkat: vajon szoktunk-e az örök életünkért imádkozni? Ott van-e kéréseink között az első helyen, hogy „Uram, mindenekelőtt örök életet adj! Hogy a mennyországba jussak”?

Jézus főpapi imája az Egyház imája által folytatódik. Ezért olyan fontos, hogy rendszeresen itt legyünk minden ünnepen, szentmisén, mert Jézusunk éppen Egyházunk által akar minket megtanítani jól imádkozni. Legyünk figyelmesek minden közös imádság, szentmise, liturgia alatt, hogy az által gazdagodjon, és fejlődjön személyes imaéletünk is.

Urunk mennybemenetele

„Semmi különöset nem látunk e mai napon, mégis hisszük, Krisztus a mennybe ment” – mondja Szent Ágoston. És folytatja: „Mert akik látták, azok hirdették, és betöltötték vele az egész földkerekséget.” Mi hiszünk a Szentírás szavának, s ennek köszönhetően ma is tudunk olyan eseményt ünnepelni, amelyet saját szemünkkel nem láttunk. De remélhetőleg éppen ezért érvényesek ránk Jézus Krisztus szavai: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”

Negyven napja még húsvétot, a föltámadást ünnepeltük. Negyven nap azonban elég hosszú idő ahhoz, hogy elhomályosodjon bennünk a föltámadás fénye, hogy húsvéti örömünket újra befödjék a hétköznapok szomorúságai, s elfelejtsük, mi is vár ránk a feltámadás után. Ezért ma újra egy örömnapot ülünk, mely többek között arra szolgál, hogy újra eszünkbe jussanak a boldogság órái, hogy újra átérezzük: Isten magához, a mennybe hív, a mennybe vár, és a mennybe vezet minket. 

Csodálatosan fogalmazta ugyancsak Szent Ágoston, hogy a földi élet nehéz útján ma is „a jövő ígéretével üdítjük magunkat”. Hogy újra eszünkbe jusson a menny, hogy újra feléledjen bennünk a vágy, hogy újra megerősítsük szívünket a bűn csábításai ellen, hogy újra tisztán lássuk a célt – a mennyet, ahová ma Urunk felment. Ilyen „üdítő” legyen ez a mai nap! Mint a fárasztó munka, vagy hosszú sport után egy pohár friss víz vagy egy jéghidek Cola. Hogy felüdüljünk, s szinte megfiatalodva, újjáéledve, felfrissülve folytassuk utunkat mennyei hazánk felé.

E szentmisében gondolkozzunk el a menny boldogságán, ugyancsak Szent Ágoston szavajárását használva ma „odafenn legeltessük szívünket”. Urunk mennybemenetele többek között erre tanít.

Miserend és hirdetések - Húsvét 6. vasárnapja

Szent Rita

E mai szentmise szándékában, mint azt hallhattuk, külön kérjük Szent Rita közbenjárását, akinek ünnepe van.

Szent Rita életrajza a következő szavakkal kezdődik: „Ritát idős szülei hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után kapták Istentől ajándékba.” Milyen megható szavak. Szent Ritát már fogantatásától kezdve Isten ajándékának tekintették. S a szülők gyermek utáni vágyának sokéves sikertelensége nem elvette a kedvüket, nem törte le őket, nem tette őket hitetlenné, hanem éppen ellenkezőleg. Mindez arra késztette őket, hogy még buzgóbban imádkozzanak, hogy még erősebb hittel kérjék Istent.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van olyan kérése, amelyet talán már hónapok, vagy hosszú évek óta naponta kérünk Istentől. Hogy valamihenz adjon erőt, hogy valamit adjon meg, vagy valamit vegyen el. Szent Rita ünnepénél kérjük Szent Rita közbenjárását, hogy sose adjuk fel kéréseinket. Bízzunk Istenben, hogy hibáink-bűneink ellenére is meghallgat.

Húsvét hatodik vasárnapja

Néhány éve az egyik jó barátomtól kaptam egy angol nyelvű Szentírást - Amerikából. Ami külön érdekesség benne, hogy azok a szavak, amelyeket maga Jézus mondott el, piros betűvel vannak szedve. Tehát ha kinyitjuk az evangéliumoknál első látásra megtudhatjuk, mi az benne, ami Jézus szájából származik - vagy éppen azt, hogy mennyit is beszélt Jézus. 

Így böngészve a Szentírást felfedezhetjük, hogy Jézus beszédei általában igen rövidek. Azonban Szent János apostolnál az úgynevezett búcsúbeszéd – melyből egy részt az imént hallottunk – minden ilyesmi rekordot megdönt. Ez ugyanis Jézus leghosszabb összefüggő, megszakítás nélküli beszéde az egész Szentírásban. Nevezhetjük ezt Jézus végrendeletének, utasításoknak az elkövetkezendő nehéz napokra és az apostolok egész életére is. Jézus szavai pedig megerősítenek és biztatnak – ma is. Az idős emberek közismerten sokszor elfelejthetik azt, ami pár perce történt velük, de sokszor ami gyerek- és ifjúkorukban történt, arra mindig emlékeznek. Így lehetett ez minden bizonnyal a már agg János apostollal is, aki már öregen írta meg az evangélimot: Jézus búcsúbeszédének minden szava azonban mélyen a lelkébe ivódott.

De vegyük csak szemügyre, mit is beszél olyan hosszan Jézus. Pontosabban már azt, mi előzte meg szavait: Mielőtt elmondta volna búcsúbeszédét, megjósolta Péter árulását, majd -  e szavakat imával lezárva - “elindult a Kédron patakon túlra. Volt ott egy kert…” Ismerjük tovább: Ez a búcsúbeszéd valójában a passió, a szenvedéströténet prológusa, nyitánya. Szeretetről, egységről, viszontlátásról beszél ott, ahol rejtett széthúzás és féltékenység, hűtlenség uralkodik. Ott, ahol árulás lóg a levegőben, és az érintettek még nem is igen fogták fel, hogy a búcsú pillanatait élik meg!

Van mit tanulnunk Jézustól. Micsoda nagyszerű lélek az, mely – miközben tudja, mennyit fog szenvedni – csakis a többiek vigasztalásán fáradozik. S azonfelül micsoda – mondhatnánk – merészség beszélni az egységről akkor, amikor minden széthullóban van!…Talán korunk Európája, annak erkölcse, jövője is széthullóban van, mi mégis tudunk egységről beszélni. Ugyanis Jézus ígérete alól korunk sem kap felmentést: „Az Igazság Lelke örökre veletek marad.” - ígérte meg Urunk.

Legyünk társai, munkatársai az Isteni Gondviselésnek. Így várjuk a közeledő Szentlelket!

Példa /Jn 15,12-17/

Jézus búcsúbeszédének egy részét hallottuk az evangéliumban. Azonban nem csak az apotolokhoz szólt életre alkonyán, közvetlenül halála előtt, hanem elsősorban Istennel beszélgetett. Egész élete imádság és hálaadás volt az Atyának. Ha beleolvasunk az evangéliumokba, rájövünk: Jézus állandó párbeszédet folytat az Atyával. Ezt a kapcsolatot pedig a tökéletes szeretet járja át. Mindig Istenre hallgat, és Isten is meghallgatja Őt. Mindent megtesz, amit az Atya kíván tőle. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint szavai: „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.“ De ezt nem csak mondta, hanem tettével meg is erősítette – ezt bizonyítja engedelmessége a kereszthalálig.

Legyen Jézus a példaképünk.

Szeretjük? /Jn 15,9-11/

A legtöbb szép és megható gondolat a szeretetről szinte mindig általánosságban beszél. Talán éppen ezért van úgy sokszor, hogy mondjuk, hogy „szeretlek”, de tetteink mást mutatnak.

 Jézusunk azonban ma egészen konkrét. Azt mondja: Ha megtartjuk Istenünk parancsait, akkor szeretjük őt. Ha nem, akkor nem. Könnyű helyzetben vagyunk, mert erre a konkrét kérdésre mi is tudunk konkrétan válaszolni. 

Szeretjük őt?

Miserend és hirdetések - Húsvét 5. vasárnapja

Húsvét ötödik vasárnapja

Egyszer egy turista az egyik kolostorba látogatott el. Beszélgetni kezdett egy ottani szerzetessel, akit megkért, hogy mutassa meg neki a celláját, a szobáját, mert nagyon kíváncsi volt, hogyan is néz ki egy szerzetesi cella. Mikor belépett a szobába elcsodálkozott, mert szinte teljesen üres volt. Meg is kérdezte: - Hát a bútorai hol vannak? Mire a szerzetes: - És az ön bútorai? – Az enyéim? Hisz én csak átutazóban vagyok itt. – Én is, felelte a szerzetes. – A mennybe tartok, csak egy kis időt töltök itt a földön. Igaz, vagy sem? Ki tudja. De elgondolkodtató.

Tény, hogy mi keresztények mind itt a világban élünk, mégis azt valljuk: zarándokok vagyunk. Valljuk, hogy életcélunk nem földi, hogy mennyei vágy vezérel minket. Ahogyan Nagy Szent Gergely pápa tanítja: „Gyulladjanak fel vágyaink a mennyeiek szeretetére; aki így szeret, az már az ég felé menetel.” Egy Krisztus utáni második századi levél pedig ezt írja z első keresztényekről: „Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik.” Ez igaz volt azokra a keresztényekre, akik az első századokban éltek. De vajon igaz ez ránk is? Hisz annyiszor foggal-körömmel ragaszkodunk földi dolgainkhoz, kapcsolatainkhoz, tulajdonunkhoz. Annyit fáradozunk, hogy berendezzük házunkat, életünket, mintha örökké itt terveznénk élni. Annyira odafigyelünk, hogy gyermekeink minden földi jót megkapjanak. S minél több mindenünk van, annál jobban nyugtalanít, hogy azt el ne veszítsük.

„Ne nyugtalankodjék szívetek!” – szól a mai evangélium. Hát hogy ne nyugtalankodnánk, mikor annyi veszély, baj fenyegeti - de csak azt, amit itt és ide gyűjtöttünk. Azt megeszi a rozsda, megrágja a moly. De Jéus azt üzeni: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” Ez az igazán fontos. S ha ez megvan, akkor a legfontosabbat nem tudják tőlünk elvenni. Így lehet bennünk az a nyugalom, amelyre Istenünk int. Ha tényleg ott van előttünk az életcél, s azt tapasztaljuk, hogy jó irányba tartunk, akkor valóban nincs okunk nyugtalankodni.

házass ágkötés

Befektetés /Jn 13,16-20/

Jézus a húsvéti vacsorán megmosta tanítványai lábát - említi meg a mai evangélium. Sőt nem csak ezt tette, de hosszasan tanította is őket - bár tudta, nem sokkal később szinte mind elhagyják őt. Előre tudta és megmondta. Mégis annyi energiát és szeretetet fektetett beléjük.

Egy-egy csalódás, sikertelenség után könnyen azt gondoljuk: kár volt ebbe a dolgoba vagy emberbe annyi energiát, szeretetet fektetni. Jézus azonban mást mutat. Arra tanít, hogy minden tettünknek, igyekezetünknek, áldozatunknak meg lesz a gyümölcse. Talán, sőt legtöbbször nem azonnal, de meglesz. Ne sajnáljunk időt-energiát-szeretet egymásra.

Miserend és hirdetések - Húsvét 4. vasárnapja

Keresztény a pogányok közt /ApCsel 11,19-26/

Jézus feltámadása után Jeruzsálemben és környékén az apostolok a zsidóknak kezdték meg az igehirdetést. Az volt az első hely, ahol tanítottak, kereszteltek és hirdették az örömhírt. De mégsem nevezték el őket keresztényeknek.

Csak - ahogy most olvastuk a szentleckében - a későbbi Antióchia volt az a hely, ahol először ragadt rájuk ez a név: keresztény, azaz krisztusi, krisztuséi. Antióchiában ugyanis nem csak zsidók éltek, hanem más nemzetek is, más vallásúak is – a legtöbben görögök, hellenista kultúrával – akiket csak „pogányok”-nak neveztek. S miután nekik is hirdették az evangéliumot, sokan közülük megtértek, s az őket megtérítőket nevezték el krisztusiaknak.

Nem a tanításukat illették ilyen jelzővel, hanem magukat az embereket. S ha ezt átvetítjük a mi életünkre, a mi korunkra… Nem csak a sajátjainknak – keresztényeknek kellene látniuk rajtunk, hogy krisztusiak vagyunk, hanem elsősorban a pogányoknak, a nemhívőknek. Akikkel a mindennapi életben – a munkahelyen, iskolában, a faluban – találkozunk.

Húsvét negyedik vasárnapja

Tudjuk a mai vasárnapról, hogy „a jó Pásztor vasárnapja“ nevet viseli, ugyanis Egyházanyánk minden évben egy gyönyörű, s mélységesen tartalmas jelképet eleveníti fel számunkra. A jó Pásztor, aki életét adja juhaiért – azaz Krisztus, az Isten, aki életét adja értünk, emberekért. Olyan szépen hangzanak Jézus szavai: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” Jó ezt hallgatni, s az efféle szavakat biztosan szívesen hallgatták Jézus tanítványai is. Nem sejtették azonban, hogy nemsokkal később mindez valósággá válik. Hogy Jézus tényleg feláldozza értük, értünk életét. Az egyszerű szavak akkor, a tettek közepette kaptak igazán súlyt, s akkor váltak igazán meghökkentővé, nyomatékossá.

Itt a szentmisén mi is mondunk sok jót, sok szépet. De a mi szavaink is akkor lesznek igazán nyomatékosak, súlyosak és igazak, ha azokat tettek is követik. De ne féljünk, Istenünk nem csak áldozatot kíván tőlünk - nem azt akarja, hogy szenvedjük végig az életünket.

„Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – tanítja ugyancsak a mai evangéliumban. Mindannyian az élet bőségére vágyunk – hisz sosem elégszünk meg csak azzal, hogy túléljünk egy-egy napot, de szeretnénk minden egyeset bőségben megélni: úgy az anyagiak, mint a lelkiek, vagy a szellemi dolgok terén. Igen érdekes, hogy máshol Jézus önmegtagadásról, sőt önfeláldozásról, kereszthordozásról beszél - itt mégis garantálja mindehhez az élet bőségét.

Nehéz emberi ésszel megérteni, de mégis lehetséges megélni Jézus szavait. Milliónyi szent adott már erre példát. Ma azért imádkozzunk, hogy bármennyire képtelennek is érezzük magunkat a “jézusi életre”, napról napra próbálkozzunk meg vele.

Arra kell törekedjünk minden egyes szentmisén, minden egyes imádságban, Szentírás-olvasásban, hogy az Istent minél jobban megismerjük. Mert minél jobban ismerjük, annál jobban megtapasztaljuk – ő valóban mindenét nekünk adta. Mert minél jobban megismerjük, látva végtelen jóságát annál jobban fog bennünk erősödni a szeretet és áldozatkészség Istenünk iránt - s annál teljesebb, bőségesebb lesz egész életünk is.

Mindenek fölött /Jn 6,52-59/

Amikor egy-egy ünnep előtt a pap meglátogatja a betegeket, és elviszi nekik a szentáldozást, vagy ha éppen sürgős esetben viszi a betegek kenetét a haldoklónak, mindig a mai evangélium szavait mondja el az áldoztatás előtt: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.”

S hogy miért olyan fontos ez? Abban a nehéz pillanatban, talán haláltusánk közepette nem fogjuk érteni teljesen e szavakat, s talán nem is tudunk majd rájuk odafigyelni. Egy dolog azonban legyen eszünkben - s ezt már most az eszünkbe/szívünkbe véshetjük: Bármily nagy a betegség, még ha halálos is, Istennek affölött is van hatalma. Semilyen betegség, sőt még a halál sem szakíthat el minket Krisztustól, mindenható Istenünktől. S ha ezt most megjegyezzük, a nehéz pillanatban talán éppen ez fog lelki erőt adni. Ezek a szavak arra emlékeztessenek, hogy Istenünk valóban mindenek fölött áll. S mi az ővéi vagyunk.

Aki eszi /Jn 6,44-51/

A mai evangélium szavai annyira világosak és érthetőek, hogy nehéz lenne valamit is még hozzátenni. Aki eszi az én testemet, örökké élni fog – mondja Jézus. És tudjuk, hogy ekkor a saját testéről beszélt, az Oltáriszentségről. Enni ezt a kenyeret, tehát ehhez a szentséghez járulni csak tiszta szívvel, a kegyelem állapotában lehet. És ha Jézus azt ígérte, hogy ha ezt esszük, elnyerjük az örök életet, azzal azt is mondta, hogy ennek az eledelnek köszönhetően ellenállóbbak tudunk lenni a bűn, de elsősorban a halálos bűn ellen.

Mert „az Oltáriszentség, az áldozás nem csak növeli az egyesülésünket Krisztussal, hanem ugyanúgy elválaszt minket a bűntől. Úgy egyesít bennünket Krisztussal, hogy bennünket egyszerre megtisztít az elkövetett bűnöktől és megóv a jövendő bűnöktől.” – tanítja a Katolikus Egyházunk Katekizmusa. /1391-1393/

Merítsünk mi is naponta ebből az üdvösség forrásából, hogy tiszta életünk méltó legyen a keresztény névhez, ami annyit jelent: „Krisztusé”.

"Május hónap szép virági"

A május nálunk, római katolikusoknál Szűz Máriának szentelt hónap - ezt kezdjük el itt a templomban is e mai nappal. Ismert szentünk, Néri Szent Fülöp már a 16. században arra biztatta fiataljait, hogy ebben a hónapban virágkoszorúkkal díszítség a Szűz Mária képeket, énekeljenek köszöntésére, és jótettekel bizonyítság a Szűzanyához való ragaszkodásukat.

Folytassuk, élesszük fel ezt a szent hagyományt, s tanítsuk magunkat és egymást Szűz Mária folytonos tiszteletére. Imádkozzuk el naponta a litániát, díszítsük mi is, itt is, otthon is Mária szobrainkat-képeinket virágokkal, s végezzünk jócselekedeteket - felajánlva mindezt Szűz Mária tiszteletére. 

Miserend és hirdetések - Húsvét 3. vasárnapja

Húsvét harmadik vasárnapja

A Szentírás a mi kimeríthetetlen, kiapadhatatlan forrásunk. Bárhanyadszor olvassuk el ugyanazt a részt, mindig tud újat mondani, új kegyelmet közvetíteni. Ezért „nem baj” az, ha egy-egy már jól ismert történetet már sokadszor hallunk.

Ma az emmauszi tanítványokról szólt az evangélium. A feltámadt Jézus megjelenik nekik, ők azonban nem ismerik fel, mert – mondja az evangélista – látásukban akadályozva voltak. Gondolkodjunk ma erről a látásról. Fizikailag, testi szemeikkel biztos, hogy látták Jézust, hisz ő ott volt-, és beszélgetett velük. Azonban lelki szemük volt az, amely nem ismerte fel, nem látta Jézust. A külső látás nem segített nekik, s nem tudtak hinni a feltámadt Jézusban. És éppen ebben mutatkozik meg, hogy minden embernek van lelki szeme: amellyel ha lát, akkor minden dologban, történésben felismeri Istent, s az ő gondviselését. Aki viszont lelkileg vak, azt semilyen kézzelfogható bizonyíték nem viszi előre a hit útján. A hit – mint tudjuk – ajándék, de nagyban függ a mi gondolatainktól, tetteinktől, hogy mennyire tápláljuk, avagy mennyire elhanyagoljuk ezt az ajándékot.

Barsi Balázs atya e húsvéti történésről elmélkedve azt mondja, hogy ez a történet egyfajta „átmenet a látom, de nem ismerem világából az ismerem, de már nem látom világába.” Magyarán: Hiába látják a tanítványok testi szemükkel Jézust, nem ismerik őt föl, s az nem viszi őket előre a hit útján. Amint azonban felismerték őt, hinni kezdtek benne, ő eltűnik a szemük elől. Azaz már ismerik, már hiszik, ugyanakkor már nem látják. Itt mutatja meg Szent Lukács, hogy mennyivel fontosabb a lelki szem, s hogy e téren mily keveset ér a fizikai látás. S ezzel sokunkhoz szól. Ugyanis talán többen azt gondolják, hogy ha itt lenne Jézus, vagy az Isten megjelenne, szemmel láthatólag jelen lenne, akkor biztos, hogy jobban hinnénk. Vagy mások azt mondják: Majd hiszek Istenben, ha meglátom őt. Itt a bizonyíték: aki nem táplálja hitét, s öntörvényűen elutasítja a magasztosabb dolgokat, annak hiába jelenne meg az Isten akár emberi alakban, akkor sem ismerné föl, akkor sem hinne. Számunkra azonban inkább Jézus szavai legyenek érvényesek, aki Tamásnak mondta: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”.

A feltámadt Krisztusba vetett hitünk ne függjön testi látásunktól. Hagyatkozzunk inkább lelki szemünkre, melyet maga a feltámadt Krisztus világosít meg mennyei fénnyel.

Állni /Jn 3,31-36/

Ma e szentmise előtt lehetőségünk volt Jézus Krisztust, Istenünket imádni az Oltáriszentségben. Gyönyörűen írt talán éppen erről a mai evangélium: „Aki a mennyből jött le, az mindenek fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél.“ A mennyei Oltáriszentség itt állt, s mi, földi emberek talán nem tudtunk sokáig megállni. Mert ez is egy meghatározó különbség Isten és az emberek között. Ahogyan a latin mondás is bölcsel a kartuziánus rend jelmondatával: „Stat crux dum volvitur orbis“ – A kereszt áll, miközben forog a Föld. Azaz egyedül Isten az állandó és igaz, mi emberek változunk és sokszor hamisak vagyunk.

De sose feledjük: arra kell törekednünk, hogy egyre jobban hasonlítsunk az Istenhez – az egyedül állandóhoz. S ezt a lehetőséget kínálja fel már két évezred óta Istenünk: az ő imádásában megállva és kikapcsolva az időt megtapasztalhatjuk azt a nyugalmat, örök békét, jóságot és szeretetet, amely egyedül Istenben van meg és amely maga az Isten.

Gyakran álljunk meg Isten imádásában. Hogy a földi és földies dolgok helyett egyre inkább a mennyiekre törekedjünk és vágyódjunk.

Tanulás /Jn 3,1-8/

Egy hete, húsvétvasárnap Szent Pál apostol buzdított minket, hogy „az égiekre irányuljon figyelmünk, ne a földiekre”. Ez a magatartás szükséges ahhoz is, hogy megértsük a mai evangéliumból Jézus Nikodémussal folytatott párbeszédét. Nikodémus nem érti, hogyan lehet újjászületni, ha valaki már öreg. De Jézus nem földi ujjászületésről beszél, nem földi országról, hanem mennyeiről.

Naponta tanuljuk ezt a húsvéti-, a mennyeieket szem előtt tartó lelkületet, hogy egyre tökéletesebben értsük Urunk szavait. Ez a mai nap is ehhez segítsen hozzá.

PÁSZTORLEVÉL (Húsvét titka és a Mária-tisztelet)

      Drága Testvérek, örömmel és szeretettel köszöntelek Titeket. Húsvét ünnepe van, Jézusnak a bűn és a halál fölötti győzelmét, halálból való feltámadását ünnepeljük. Húsvéti ünneplésünk ez évben összefonódik Szűz Mária fatimai jelenésének századik évfordulójával. Jogosan kérdezhetjük: milyen helyet foglal el Szűz Mária a húsvéti eseményekben? A második vatikáni zsinat után a Szűz Máriáról szóló tanítás fontos helyet kapott pápáink tanításában és Egyházunk életében is. VI. Pál pápa a Marialis cultus pápai levélben, II. János Pál pápa a Redemptoris Mater kezdetű enciklikában tanítják, hogy a húsvéti eseménynek egyik főszereplője a Szűzanya mert Jézus édesanyja. De mint Egyházunk, vagyis mindannyiunk anyjaként is ott a helye Jézus sírjánál. Szent János evangéliuma igazolja ezt a tényt: Szűz Mária anyasága a megváltás rendjében akkor éri el tetőpontját, amikor szent Fia a keresztfán haldokolva végrendeletében nekünk ajándékozza Édesanyját, vagyis az ő anyai oltalmába helyezi az emberiséget (vö.: János evangéliuma 19. fejezetének 25-27 versével). 

      II. János Pál pápa ezt így magyarázta: Jézus e rendelkezésében, holott fájdalmai kimondhatatlanok, Édesanyja iránti törődő szeretete nyilvánul meg. Ő rövidesen vértanúhalált hal, de gondoskodik magára maradó Édesanyjáról, Szent János apostolra bízza, egyúttal maga helyett a szeretett tanítványt, János apostolt adja gondoskodó gyermekeként, aki itt az egész Egyházat, sőt az emberiséget képviseli. Ezáltal az a tény, hogy Mária anyasága az egész emberiségre vonatkozik, amit eddig csupán sejtettünk, most itt, a kereszt alatt nyilvánvalóvá válik. A második vatikáni zsinat az Egyház kétezer éves hagyományára is hivatkozva a Szűzanyát Jézus anyjának és az egész emberiség édesanyjának nevezi. Ő az Ádámnak adott ígéret sátántipró asszonya, isteni Fiának a megváltásban segítője, az Egyháznak, Krisztus misztikus teste tagjainak édesanyja, ez mind elegendő ok arra, hogy a feltámadt Krisztus győzelmét Máriával együtt ünnepeljük. Mária a Golgotán elvesztette egyszülött Fiát, de helyette megkapott minket, örökbefogadott gyermekei lettünk, te meg én, mindannyian! És azóta mi, a bűntől megváltott emberek naponta együtt lépkedünk Szűzanyánkkal a mennyország felé. Mert amilyen szilárdan, rendületlenült állt szent Fia keresztje alatt, ugyanoly kitartással és hűséggel vezet minket, adoptált gyermekeit az égbe vezető úton (vö.: ApCsel 1. és 2. fejezete).

      Ilyen lelkülettel lássuk a fatimai jelenésben is Mária gondoskodó szeretetét, az édesanya aggódását gyermekeiért. Mivel az emberiség letért az üdvösség útjáról, a liberális eszmeáramlatok rossz irányba vitték a keresztényeket is, Mária anyai szeretettel mutatja az életszentség helyes útját, melynek alapfeltétele a bűnbánat, a megtérés. A Szűzanya kegyelmi eszközöket is kínál: a havi szentgyónást, a gyakori szentáldozást, a rózsafüzér imádkozását, az öt engesztelő elsőszombat megtartását, elmélkedő imát a rózsafüzér titkai fölött és mindezek felajánlását a megsértett isteni Fölség és Szűz Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett bűnök engesztelésére. Az Egyház régóta az istendicsőítés eszközét látja a rózsafüzér imádkozásában, mert annak titkai az üdvösségtörténet eseményeit mondják el, ezért helytálló a rózsafüzér ősi megnevezése: „szentolvasó”, mert mintegy „elolvassuk” a titkokban a bibliai történéseket. A rózsafüzér 20 titkában elsősorban Jézus megváltói művét idézzük fel, csak utána, ill. mellette említjük Szűz Mária szerepét az üdvösség történetében, ahogyan ennek lennie kell. A katolikus keresztény lelkiségnek központja a hívő ember kapcsolata teremtő, szerető, megváltó Istenével, és mindehhez hozzá társul Szűz Mária anyai szeretetének segítségével. Mária tisztelete nem valami adaléka, díszítő eleme a mi kétezer éves keresztény vallásunknak. Maga az Isten helyezte őt istenanyai méltóságra, isteni Fia szülőanyjaként ott a helye a mi vallásunkban. Ezért tehát Mária tiszteletét elhanyagolni, semmibe venni, esetleg lenézően megvetni, jelenti elutasítani Jézus gondoskodó szeretetét, amellyel Édesanyját segítségül adta – Íme, a te anyád! – egyúttal elfutni Mária anyai szeretete elől. Hálából megtestesült Jézusunk iránt gyakorta imádkozzuk egyénileg, családi körben, vagy plébániai közösségben a rózsafüzért, legalább egy tizedet mindennap. Nem nehéz imádkozni, még a kisgyermekek is imádkozhatják. Imádkozható szinte bárhol: séta közben, munkába menet vagy jövet, vonaton vagy autóbuszon. És kapcsolatban vagyunk irgalmas Istenünkkel és szerető mennyei Édesanyánkkal. 

      Kedves Testvéreim, ne feledjük, hogy az igazi békesség nem háború mentes állapotot jelent, nem is a nagyhatalmak fegyverarzenáljának egyensúlyát. Béke ott van, ahol igazságosság van, az igazi béke az Isten törvényének megtartásából fakadó rend és nyugalom. De mivel az emberi értelem és akarat az áteredő bűn miatt megsérült, ezért állandóan ügyelnünk kell gondolatainkra, szavainkra és cselekedeteinkre és azokat minduntalan Isten parancsaihoz kell igazítanunk. Ezek után nem lesz nehéz egységet teremtenünk hasonlóan gondolkodó és viselkedő embertársainkkal.

      Szentatyánk, Ferenc pápa múlt év húsvéthétfőjén ezt mondta: A Szűzanya Jézus szenvedésének és halálának csendes tanúja volt és örvendező szívvel látta feltámadt Fiát. A kereszten szenvedő szent Fiát fájdalmas lélekkel látta meghalni, de nem ájult el, hite erejéből állva maradt. Kérjük ezt az erős Édesanyát, hogy segítsen bennünket is ilyen hittel húsvétot ünnepelni, a feltámadt Jézus örömét és szeretetét mindennapjainkban megélni. Az ő erős hitének húsvéti világossága erősítsen meg életútjainkon, kiváltképp, ha keresztúton kell mennünk. És húsvéti hitünkből nyerjenek bátorítást azok is, akik még nem hisznek Krisztusban, segítő szeretetünk pedig támogassa szenvedő testvéreinket is. 

      Kedves Testvéreim, húsvétnak örömét, békéjét és kegyelmeit szívből kívánom Számotokra és adom ehhez áldásomat Nektek és Szeretteiteknek, az Atya, a Fiú + és a Szentlélek nevében. Amen. 

      Mons. Marián Chovanec, besztercebányai püspök

Kedd húsvét nyolcadában

A szentleckében Szent Péter apostol pünkösdi beszédéből hallottunk egy részt. Elmondta a népnek, hogy Jézus – akit keresztre feszítettek – volt a Messiás. Erre a nép hitt benne, és megkérdezte: akkor most „mit tegyünk, testvérek?”

Olyan szépen mutatja ez a szentírási rész is, hogy ha valakiben növekszik az Istenhit, akkor az újabb kérdéseket vet föl, s cselekvésre késztet: Mit tegyek most? Mit tudok tenni?

A szent húsvét nyolcadában remélhetőleg bennünk is folyamatosan növekszik a hit.  Valósítsuk meg mindazt, amire lelkiismeretünkön keresztül „isteni” késztetést érzünk.