2016. október 9., vasárnap

Évközi idő huszonnyolcadik vasárnapja

Az imént hallottuk, hogy csupán egyetlen leprás ment vissza Jézushoz megköszönni a gyógyulást. De hol maradt a többi kilenc? Csak egy jött vissza hálát adni? – kérdezhetjük mi is Jézussal. Milyen hálátlan népség! Könnyen elítéljük azokat, akikről ilyeket hallunk egy-egy evangéliumban. Pedig saját magunkban is biztosan találunk olyat, amiért mi is így elítéltethetnénk. Azonban ítélkezés helyett – mely egy kicsit sem visz minket előbbre – inkább elmélkedjünk a hallottakon.
Nagyon egyszerű és szembetűnő, hogy a Jézussal történtek s az ő szavai mind azt tanítják, hogy az Istentől kapott ajándékért, jóért mindig hálásnak kell lennünk. Isten ajándékait ugyanis nem azért kapjuk, mert megérdemeljük, hanem az ő végtelen jóságából és szeretetéből. Vajon köteles volt meggyógyítani a tíz leprást? Vajon kiérdemelték a gyógyulást? Nem. De Isten mégis egészséget adott nekik. Mégis csak egy akadt köztük, aki visszament Jézusnak hálát adni.
S ezen elgondolkodva mi is kérdezhetünk: Vajon nekünk jogunk van a világhoz, amelyben élünk? A családunkhoz? A férjünkhöz, feleségünkhöz, a munkánkhoz, a vagyonunkhoz? Nincs. Ugyanis semmink sem lenne, ha Isten meg nem teremti a világot - nekünk, ha nem árasztaná ránk szeretetét – ingyen, ha nem engedné meg, hogy annyi bűnünk ellenére még szólhatunk hozzá, s kérhetjük őt. Ez mind az ő ajándéka, s még annyi minden, amit egy egész végtelenségen át sorolhatnánk. De mivel tudjuk mi ezt meghálálni Istennek? Mi az, aminek örülne? Hogy adhat egy ember hálát Istennek? Mivel?
Isten azt mondta mindannyiunknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Igen, éppen a szentmise az, amivel a legjobban és legtökéletesebben fejezhetjük ki hálánkat Istennek. Már Krisztus korától így hívták a szentmisét: Eucharisztia, ami görögül ennyit jelent: hálaadás. Hálaadás, amit nem mi találtunk ki, de maga az Isten mutatta meg, mit tegyünk, mi kedves előtte. Szent II. János Pál papa is ezzel kapcsolatban írja az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában: “Az Eucharisztia, mint Mária hálaéneke, elsősorban dicséret és hálaadás. Amikor Mária fölkiáltott: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendezik az én lelkem az én üdvözítő Istenemben”, már a méhében hordozta Jézust. Dicséri az Atyát Jézus „által”, de dicséri „Jézusban” és „Jézussal együtt” is. Éppen ez az „eucharisztikus magatartás”. Eucharisztikus magatartás, azaz hálaadó magatartás. Aki rendszeresen jelen van, s bekapcsolódik a szentmisébe, az valóban felveszi az eucharisztikus–, a hálaadó magatartást.

Jussunk előbbre lelkileg – az Istennek mondott minél gyakoribb hálával, hogy mi is azt cselekedjük az ő emlékezetére, amiről biztosan tudjuk: ez kedves Istenünknek.