Az imént hallottuk,
hogy csupán egyetlen leprás ment vissza Jézushoz megköszönni a gyógyulást. De
hol maradt a többi kilenc? Csak egy jött vissza hálát adni? – kérdezhetjük mi
is Jézussal. Milyen hálátlan népség! Könnyen elítéljük azokat, akikről ilyeket
hallunk egy-egy evangéliumban. Pedig saját magunkban is biztosan találunk olyat,
amiért mi is így elítéltethetnénk. Azonban ítélkezés helyett – mely egy kicsit
sem visz minket előbbre – inkább elmélkedjünk a hallottakon.
Nagyon egyszerű és
szembetűnő, hogy a Jézussal történtek s az ő szavai mind azt tanítják, hogy az
Istentől kapott ajándékért, jóért mindig hálásnak kell lennünk. Isten
ajándékait ugyanis nem azért kapjuk, mert megérdemeljük, hanem az ő végtelen
jóságából és szeretetéből. Vajon köteles volt meggyógyítani a tíz leprást? Vajon
kiérdemelték a gyógyulást? Nem. De Isten mégis egészséget adott nekik. Mégis
csak egy akadt köztük, aki visszament Jézusnak hálát adni.
S ezen
elgondolkodva mi is kérdezhetünk: Vajon nekünk jogunk van a világhoz, amelyben
élünk? A családunkhoz? A férjünkhöz, feleségünkhöz, a munkánkhoz, a
vagyonunkhoz? Nincs. Ugyanis semmink sem lenne, ha Isten meg nem teremti a
világot - nekünk, ha nem árasztaná ránk szeretetét – ingyen, ha nem engedné meg,
hogy annyi bűnünk ellenére még szólhatunk hozzá, s kérhetjük őt. Ez mind az ő
ajándéka, s még annyi minden, amit egy egész végtelenségen át sorolhatnánk. De mivel
tudjuk mi ezt meghálálni Istennek? Mi az, aminek örülne? Hogy adhat egy ember
hálát Istennek? Mivel?
Isten azt mondta
mindannyiunknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Igen, éppen a
szentmise az, amivel a legjobban és legtökéletesebben fejezhetjük ki hálánkat
Istennek. Már Krisztus korától így hívták a szentmisét: Eucharisztia, ami
görögül ennyit jelent: hálaadás. Hálaadás, amit nem mi találtunk ki, de maga az
Isten mutatta meg, mit tegyünk, mi kedves előtte. Szent II. János Pál papa is
ezzel kapcsolatban írja az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában: “Az
Eucharisztia, mint Mária hálaéneke, elsősorban dicséret és hálaadás. Amikor
Mária fölkiáltott: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendezik az én
lelkem az én üdvözítő Istenemben”, már a méhében hordozta Jézust. Dicséri az
Atyát Jézus „által”, de dicséri „Jézusban” és „Jézussal együtt” is. Éppen ez az
„eucharisztikus magatartás”. Eucharisztikus magatartás, azaz hálaadó
magatartás. Aki rendszeresen jelen van, s bekapcsolódik a szentmisébe, az
valóban felveszi az eucharisztikus–, a hálaadó magatartást.
Jussunk előbbre
lelkileg – az Istennek mondott minél gyakoribb hálával, hogy mi is azt
cselekedjük az ő emlékezetére, amiről biztosan tudjuk: ez kedves Istenünknek.