Minden szentmisén hallunk egy-egy evangéliumi
részt. Halljuk, amint Jézus gyógyít, amint Jézus tanít, amint csodát tesz,
amint imádkozik. De a mai rész, amit az előbb hallottunk, egészen különleges
volt. Jézus így imádkozott: „Szent Atyám, nemcsak tanítványaimért könyörgök,
hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem”. Jézus, az Isten
értünk imádkozik! Föl tudjuk ezt fogni? Tudjuk, mekkora „közbenjárás” ez,
mekkora erőt adhat ez nekünk? Az Isten Fia az Atyjánál könyörög értünk,
emberekért.
Így ha maga az Isten Fia könyörög az Istennél,
biztos, hogy a legjobbat kéri nekünk. A legfontosabbat: „Hogy egyek legyenek”.
Hogy ne a széthúzás, de az egység legyen ránk jellemző. Ne a széthúzás, de az
egység jellemezze családjainkat, közösségünket, falunkat. De hogyan lehet
bennünk egység, hogyan lehetünk egyek, mikor mindannyian mások vagyunk?
Ferenc pápánk egy nagyon találó példán magyarázta
meg, hogyan is lehetünk mind egyek. Azt mondta, hogy egy zeneműben, egy
szimfóniában nem az jelenti az egységet, a szépséget, ha minden hangszer
ugyanúgy, ugyanazt a dallamot játssza. Akkor együgyű lenne az egész. Az az
egység, mikor az egyes hangszerek – amelyek mind más és más szólamot játszanak
és máshogy szólnak – harmóniában vannak egymással. Ha jó az egymáshoz való
viszonyuk, ha hallgatják egymást, s alkalmazkodnak egymáshoz, összehangolódnak
– akkor van meg a gyönyörű egység.
Mi is ezt keressük egymásban: hogyan tudnánk
passzolni a másik emberhez – a családtagomhoz, az itt mellettem ülőhöz, a
szomszédomhoz. Hogy amit én játszok, amit én teszek, az a másikét ne elrontsa,
hanem szebbé, hasznosabbá tegye. Hogy mindenki a saját tehetségével,
személyiségével családjaink, egyházközösségünk és falunk javát szolgálja,
egységét, harmóniáját, összhangját erősítse.
