Egészen a Nagyhétig, Nagypéntekig kell
visszatekintenünk, ha meg akarjuk érteni a mai evangélium történéseit.
Jézust, a nagy tanítót, a csodatevőt, a Mestert keresztre
feszítették. Az apostolok pedig, miután Jézust így kivégezték, tanácstalanok
lettek. A Messiás elvesztése után Péter, a fő apostol, az egykori halász és
mesterember visszatér szakmájához: „Megyek halászni.” Társai pedig vele
mennek. Három év Jézus társaságában – teljesen hiába. Ott akarják folytatni,
ahol évekkel azelőtt abbahagyták. De mégsem tudják folytatni. „Nem fogtak
semmit”. Valami ugyanis nagyon megváltozott.
Jézus feltámadt. De milyen különleges: a
feltámadás nem színpadi mutatvány, nem egy látványos esemény. Mai szemmel nézve
talán hiányoljuk is az ünnepélyes, mindenkit ledöbbentő, parádés feltámadást –
nagy hang és fényhatásokkal… Ahogy elhengerül a sír bejárata elől a kő, s Jézus
fehéren fénylőn, diadalmasan kilép az emberek szeme láttára – s azonnal mindenki
hisz benne… De nem ilyen volt a feltámadás. Nem volt látványos esemény még egy
kicsit sem – hisz senki sem látta. Csak a feltámadás következményeit látták, tapasztalták
később – a már feltámadt Jézust megdicsőült testben, az üres sírt, Jézus
csodáit. S ezt bizonyítja minden evangélium, amely a feltámadt Jézusról beszél.
Csendben jön el, személyre szólóan, s a hívők lelkének legmélyét érinti meg –
tölti be örömével.
Péter és társai az újonnan véghezvitt csodálatos
halfogáskor, a csendben ismerték fel Krisztus, a csendben támadt fel Jézus az ő
lelkük mélyén. Nem látványosan, de a hajnali homályban, virradatkor.
S mi is éppen mindennapi életünk apró
történéseiben fedezhetjük fel a feltámadás következményeit, tényét, s azt, hogy
Isten velünk van, még ha épp nehézséget, fájdalmat, csalódást is élünk át. Az
Isten felkeres minket, táplálékot készít, segíti mindennapi igyekezetünket. A
személyes imában, a csendben, mikor Istennel beszélgetve kinyitjuk neki szívünket
– akkor lesz vége bennünk is a sikertelen éjnek, s akkor köszönt ránk az
„isteni” virradat.
Talán ma is ünnepélyesen szól az orgona,
fennkölten énekeljük az Alleluját, zengjük énekeinket a feltámadt Úrról, a
feltámadásról szóló szent szövegeket hallunk.
De ne feledjük: a húsvéti vasárnapok (külsőben
is kifejeződő) megünneplése akkor válik teljes igazsággá, valósággá, ha ez a mi
belső meggyőződésünket és örömünket fejezi ki. Győződjünk meg róla mi is, s
egymásnak is mondjuk el: „Az Úr az”, akit ünneplünk, akiért élünk, s
akivel örökre lenni akarunk.
