Kis falunkban minden évben megünnepeljük
március 15-ét. A mai napra való meghívón pedig ez évben is a következő megfogalmazás
szerepelt: meghívjuk önt „kistérségi
nemzeti ünnepségünkre”. Személy szerint nekem minden évben fület szúrt ez a
kifejezés: kistérségi. Nem tudtam pontosan, mit is jelent ez. Utánanéztem. Az
egyik lexikon így magyarázza: „A kistérség a települések között létező
funkcionális kapcsolatrendszerek
összessége alapján behatárolható területfejlesztési-statisztikai egység,
egymással intenzív kapcsolatban lévő, önszerveződő, egymással határos
települések összessége.” Nem lettem ettől okosabb, de ennyit megértettem: a
kistérségek feladata az egymáshoz közel élők összefogása. Így vagyunk ma mi
is itt együtt, kistérségiek: egymáshoz közel élők, akiknek ugyanazok a céljaik,
ugyanazok a vágyaik, s kik ezekért a célokért és vágyakért össze is fognak.
Sőt, összefogják, összeteszik kezüket, s Istenhez ezért együtt fohászkodnak.
S amikor így együtt imádkozunk, elsősorban
azokra az elődeinkre gondolunk, akik sokat tettek nemzetünkért, hazánkért,
egyszóval: értünk. Akik a világot nem csupán maguknak akarták szebbé tenni, de
– s talán elsősorban – a jövő nemzedékeinek. Mint ahogyan ma is az édesanya és
édesapa neveli gyermekét: nem sajnálva tőle a legnagyobb áldozatot sem. Mert
arra vágyik, hogy utódának szebb legyen, jobb legyen az élete, mint neki
magának. Erre az önzetlen de céltudatos szeretetre adjon példát a mai ünnep is.
Hogy mi is egymásért legyünk és egymásért tegyük.
Biztos vagyok benne, hogy mind, akik ma itt
vagyunk, minden évben várjuk ezt a márciusi napot, várjuk ezt az ünnepséget. És
szeretnénk is szebbé tenni: mindig készülünk egy-egy új műsorral, egy-egy új
beszéddel, új énekkel... S én is, ahogy készültem erre a prédikációra, azon
gondolkodtam, hogy mit is kell ilyenkor mondani... Miért jöttünk el ennyien?
Mit szeretnénk hallani? S akkor – hiszem, az isteni Gondviselésnek köszönhetően
– kezembe vettem József Attila kötetét, s az a sokak által jól ismert versnél
nyitódott ki:
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Oly sok fontos esemény van ilyenkor, de
talán nem is maga a műsor a legfontosabb, talán nem is a beszéd, talán nem is
az ének... Sokkal inkább az, hogy együtt ünnepeljünk, hogy együtt imádkozzunk,
hogy együtt legyünk.
Ezért imádkozom ma, és ezt kívánom
mindannyiotoknak, mindannyiunknak, hogy éljük meg ma az Istennel és az
egymással együttlevés örömét és ünnepét.
