Nagyböjt második vasárnapján Egyházunk nem
kimondottan a bűnbánatra hív fel, s végképp nem Krisztus szenvedését
tárja elénk, hanem egy egészen más jelenet elevenedik fel az evangéliumban:
Jézus színeváltozása. S ha érdekel minket ez az egész – hitünk, vallásosságunk,
az egyházi év, a nagyböjt, akkor joggal kérdezhetjük: hogy jön ez ide? Mi
köze Urunk színeváltozásának a nagyböjthöz?
Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot,
és fölment velük a hegyre imádkozni. Egy egyszerű hegy, ahová fölmentek -
nagyon mély jelképpel bír. Az Ószövetségben is a hegy az Istennel való
találkozásnak volt a helye. A kisgyermeknek is így tanítjuk: az Isten fent van,
fenn a mennyben. Mi tudjuk, hogy az Isten nem egy elkülönített helyen van, de
mégis a magasság az Istenhez való közeledést jelképezi. Így az evangéliumi hegy
is az Istenhez való közelséget jelképezi. XVI. Benedek pápánk is így fogalmaz A
Názáreti Jézus c. könyvében: Az Istenhez való közelség különös helye a hegy.
(…) A hegy, mint a fölmenetel helye – nemcsak a külső, hanem a belső
felemelkedésé is.
Jézus, Mózes és Illés Jézus szenvedéséről és
haláláról beszélgettek. A halálról, de mégis megdicsőülten, "hófehéren
ragyogva". S ez a mozzanat, tény teszi mérhetetlenül fontossá és
időszerűvé ezt az eseményt e szent nagyböjti időben. E felejthetetlen esemény
és élmény az apostolok felbuzdulását, megerősítését, erőre kapását segítette
elő. A nagy úton - melyet ugyan már elkezdtek, de melynek a java még előttük
volt - Jézus új erőt akart nekik adni, hogy ki tudjanak tartani, hogy újabb,
nagyobb erőbedobással folytassák útjukat - az ég, az Isten felé.
S mi keresztények mindannyian egy utat járunk
- életünk útját, mely fölfelé, a mennybe vezet. Így mi is elmondhatjuk, hogy
egy hegyre vezet fel az utunk. Keresztény életünk egy hegy, mely sokszor
meredek, sokszor fárasztó, ismeretlen ösvényen járunk, sosem pontosan, mi vár
ránk útközben. De tudjuk, mi van ott fenn. Tudjuk, mi a cél. Tudjuk, de hogy el
ne felejtsük, el ne lankadjunk, Istenünk újra és újra megmutat belőle valamit:
mint az apostoloknak. Megmutat egy keveset a dicsőségből. Ezért kell, hogy mi
is átéljük e nagy eseményt, Urunk színeváltozást, hogy elképzeljük annak
gyönyörűségét, elmélkedjünk azon a nagy örömön, melyben Péter csak ennyit
tudott mondani: „Mester, jó nekünk itt lennünk”.
Mécs László csodálatosan fogalmazta meg: „A
mélyből kezdje, ki a magasba készül. (…) rabszolgasorsát állja meg vitézül.”
Mi is a mélyből, a hétköznapok sokszor már unott kis harcaiból kezdjük, szinte
rabszolgasors módra, hogy minél feljebb jussunk – Istenhez a legközelebb.
Ugyanazokkal a bűnökkel harcolunk talán már egy élete, melyeknek többé-kevésbé
rabszolgái vagyunk. De mégis kell, hogy harcoljunk velünk, hogy
rabszolgasorsunkat álljuk meg vitézül. Már második hete böjtölünk ki-ki a maga
módján, lehetőségeihez mérten. De ma tekintsünk az Isten dicsőségét mutató
színeváltozásra, hogy el ne lankadjunk, fel ne adjuk a jó harcot, a keskeny, de
meredek utat. És ne feledjük: minél meredekebb az a hegy, az az ösvény, annál
előbb jutunk fel a csúcsra, ahol a mennyei dicsőség vár reánk.
