Igyekezzünk ezen a szentmisén is átgondolni, átélni
a Szentírás nyújtotta szavakat – hisz tanítanak, nevelnek, buzdítana ma is.
Így számolt be látomásáról Izajás próféta: „Abban
az időben… láttam az Urat.” Micsoda? – gondolhatjuk. Elég fantasztikusnak tűnhet.
Egy ember, aki „látta” az Istent – milyen szentnek kellett lennie… milyen
kegyelem! Meglátni az Istent… De talán rálegyintünk: nem sok közünk van hozzá,
hisz milyen távol áll ez tőlünk. Nekünk úgysem fog megjelenni az Isten, mi
úgysem láthatjuk. Mégis üzen nekünk ez az istenélményről való beszámoló.
Amint Izajás fölfogta, hogy kivel is áll szemben,
felkiáltott: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és
tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek urát.”
Szinte remegett bűnössége, méltatlansága láttán. Izajás Isten végtelen jóságát
és szentségét tapasztalva megérzi, milyen bűnös ő maga. Hasonlóan, mint Szent
Pál a szentleckében: „Krisztus (…) megjelent, mint egy elvetéltnek, nekem
is. (…) Én ugyanis utolsó vagyok…” Vagy, mint Szent Péter az evangéliumban:
„Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”…
Aki Istent látta, aki Istent hallotta, aki Istennel
találkozott – mind bűnös ember volt, de mind beismerte bűnösségét. Éppen ezért
Izajásnak az Úr megbocsátotta bűneit, Pál Isten kegyelméből
apostol lett, Péterbe bátorságot öntött: „Ne félj!”
De mire tanít mindez, ha mi úgysem látjuk, úgysem
halljuk Istent, úgysem találkozunk vele?
Higgyük el, a legvalóságosabb módon, a legmélyebben
egyesülhetünk vele. A szentáldozásban nem csak mutatja magát az Isten, nem csak
szól, nem csak találkozik velünk, hanem belénk jön, eggyé válik velünk. Mi se
tehetünk mást. Minden szentmisén a lehető legőszintébbek,
legtudatosabbak, legátéltebbek legyenek szavaink: „Uram, nem vagyok
méltó, hogy hajlékomba jöjj. Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én
lelkem.”