2016. május 31., kedd

Igazmondó /Mk 12,13-17/

Milyen szépen beismerték még Jézus ellenfelei is: „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy.” Pedig azért mentek hozzá, hogy szaván fogják, hogy tőrbe csalják.
A világon minden ember tudja, hogy Isten igazmondó. Mégha nem is biztosak létezésében, nem is vallják és nem is szeretik őt, de egyik se mondja rá, hogy ha szól az Isten, akkor netán nem mond igazat.

Mennyivel inkább kell akkor nekünk, hívőknek hinnünk Istennek?. A mai evangélim példája arra tanít, hogy minden egyes szót, amit Istentől hallunk, vegyünk komolyan, és azokban a szavakban legyünk a legbiztosabbak.

2016. május 30., hétfő

Helyes látás /Mk 12,1-12/

Az egyik (talán) legnehezebb dolog az életünkben, hogy helyesen lássuk magunkat. Ugyanis könnyen végletekbe eshetünk: míg egyesek túl jónak, tökéletesnek látják magukat, addig mások mindenkinél rosszabbnak látják magukat.
A mai jézusi példabeszédben a szőlőmunkások túlbecsülték magukat – mindenki másnál többre tartották magukat – pedig nem voltak többek. A főpapok és a nép elöljárói pedig magukra ismertek a történetben, de nem akarták elfogadni az igazságot, ezért inkább otthagyták Jézust.

Ma azt kérjük Istenünktől, hogy mindig helyesen lássuk magukat. Ne gondoljunk magunkról se többet, se kevesebbet annál, mint akik vagyunk. S ha egy-egy példabeszédben magunkra ismerünk, ne „eltávozzunk”, sokkal inkább Istenünk mellett maradjunk – hogy ő formáljon át minket.

2016. május 28., szombat

Évközi kilencedik vasárnap

Nem az első csoda, amit ma Jézusról hallunk. De minden egyeset érdemes külön-külön megfigyelni, átelmélkedni, mert mindig és mindegyik tartogat új mondanivalót, új üzenetet, személyre szóló tanulságot – s Isteni kegyelmet.
A mai csodában egy nagyon érdekes dolgot figyelhetünk meg. A százados, aki a gyógyulást kérte szolgájának még csak nem is találkozott Jézussal – s mégis elnyerte kérésnek teljesülését. Másokat kér meg, menjenek el Jézushoz – írja a Szentírás.
Különös üzenet és biztatás rejtőzhet ebben. A százados szeretne Jézussal találkozni, de talán nem érez rá bátorságot és méltóságot. Nem tud vele személyes találkozni, nem tudja személyesen kérni. De mégis megoldja: a Jézust ismerőkön keresztül. Őket küldi, s ők járnak közben érte – nem kis sikerrel. Jézus elfogadja az ő közbenjárásukat, s teljesíti a kérést. S ha Jézus, az Isten akkor elfogadta az efféle közbenjárást, az efféle „lobbit”, ma sem tesz másképp. Hisz ő nem változik, hanem mindig tökéletes. De vajon ma kik azok a barátok, akik értünk is közbenjárhatnak?
Isten angyalainak az a feladatuk, hogy közvetlenül szolgálják az Istent, s dicsérjék őt. Éppen ezért ők lehetnek azok, akiket mi is kérhetünk: menjetek el az Istenhez, s terjesszétek elé kérésünket. A leghűségesebb és legsegítőkészebb barátaink pedig nem mások, mint a szentek a mennyben. Ők már elnyerték életük célját, s most már teljesen önzetlenül az Isten imádása mellett értünk, emberekért járnak közben az Istennél.

Az angyalok és a szentek hasonlóan, mint az evangéliumban közbenjárnak értünk. Ne feledkezzünk el róluk s ne féljük őket naponta, rendszeresen kérni. Isten bizonnyal meghallgatja az ő kéréseiket. Az ő közreműködésük kedves az Isten előtt. Éljünk ezzel a lehetőséggel, s a mennyből szerezzünk magunknak igaz barátokat.

Templomunk madártávlatból





2016. május 26., csütörtök

Úrnapja

Szentháromság vasárnapján arról elmélkedtünk, hogy egy olyan titkot ünneplünk, melyet sosem értünk meg egészen – a Szentháromságot. De erre a mai napra is elgalább annyira érvényesek az elhangzott szavak: titkot ünneplünk. Olyan titkot, melyet föl nem foghatunk, csupán hitünkkel ragadhatunk meg.
Valóban nagy titok, hisz a szentmise elején nem látunk mást, csak kovásztalan kenyeret és bort, s az átváltoztatás után sem látunk mást: ugyancsak kenyeret és bort. Azonban mikor elhangzanak a legszentebb szavak „Ez az én testem, mely értetek adatik (...) Ez az én vérem kelyhe“ megváltozik valami. Nem a külső tulajdonságai ezeknek az anyagoknak, hanem a lényege. Nem kenyér és bor lesz, hanem Krisztus Teste és Vére. Külsőleg semmi változás, azonban „belül“, a „lényegben“ felfoghatatlan, elképzelhetetlen átalakulás, szaknyelven transsubstantiatio – „átlényegülés”. Mert itt sem, mint sok más helyen sem nem a külső a lényeg, hanem a lényeg, ami belül van.
Az kereszténység első évszázadaiban és évezredében a hívők nem járulhattak naponta a szentáldozáshoz. Sőt ezt annyira szent dolognak tartották, hogy csak egyszer-kétszer egy évben mentek áldozni. Nekünk pedig megadatott az a kegyelem, hogy naponta magunkhoz vegyük az Oltáriszentséget. Azonban mindannyiunknak vigyáznunk kell: nem szabad, hogy mindennapossá, vagy „mindenhetessé” váljon Isten eljövetele és magunkhoz vétele az Oltáriszentségbe és Oltáriszentségben.

Ez a mai sem egy a sok szentmise közül. Ma is különleges alkalom, mikor az Isten jön el hozzánk. A papoknak szól egy tanács, mely figyelmeztet minket arra, milyen komolysággal és milyen áhítattal kell végeznünk minden egyes szentmisét. Ez így szól: „Úgy misézz, mintha ez lenne az első, az egyetlen, s egyben utolsó szentmiséd is.” S alkalmazhatjuk ezt mindannyian magunkra: „Úgy végy részt a szentmisén és a szentáldozásban, mintha ez lenne az első, az egyetlen s egyben utolsó szentáldozás az életetben”

2016. május 23., hétfő

Hát akkor ki? /Mk 10,17-27/

Hát akkor ki üdvözülhet?” – más szavakkal: „ki juthat a mennyországba?” Hallottuk a kérdést, s rá a választ is Jézustól: „Embernek lehetetlen ez”. Hisz ha ismerjük magunkat, beismerjük gyarlóságunkat, bűneinket, egytől-egyig csak ezt mondhatjuk: nekünk lehetetlen.
Egy mondás szerint három dolgon fogunk csodálkozni a mennyországban: Azokon, akik ott vannak; azokon, akik nincsenek ott; és leginkább mindenki önmagán – hogy ő ott van. Mert valóban csakis Isten segítségével juthatunk el oda. Ma azért imádkozzunk, hogy minden Isten nyújtotta segítséget elfogadjunk és felhasználjunk örök üdvösségünk eléréséhez.