Kedvét leli? /Lk 2/

Jézus gyermekkoráról nem sokat az írnak az evangéliumok. A mai templomban való bemutatáson kívül csupán annyit tudunk róla a Szentírásból, hogy „növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.” És mégis: ebben a kevés leírásban benne van minden szükséges.

Mennyi mindent el tudunk mondani, tudunk mesélni gyermekeinkről, családtagjainkról, vagy éppen magunkról. A legfontosabb megállapítás mégis az kell hogy legyen, hogy Isten vajon kedvét leli-e bennünk.

Számunkra is ez legyen életünk minőségének és fejlődésének fő mércéje: vajon Isten kedvét leli-e bennünk...

A "tapasztalt" Szent János

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek.” Ezeket a szavakat hallhattuk az előbbi olvasmányban. Mai szentünk, Szent János számol be igehirdetéséről, evangelizációjáról. És mi is sokszor halljuk a felhívást magától Jézustól, valamely szentünktől, szentatyánktól, püspökeinktől és papjainktól, hogy minden egyes kereszténynek kötelessége hirdetni az igét, evangelizálni.

De hogy erre képesek legyünk, nélkülözhetetlen egy dolog. Nézzük csak meg Szent Jánost, aki magát evangéliumában nem nevezi meg, csak úgy említi, mint a „másik tanítványt, akit Jézus szeretett”. Szent János ahogy odaért a feltámadt Jézus sírjához: „látta mindezt, és hitt”. S ez az a nélkülözhetetlen dolog: Látni és hinni, más szóval személyesen megtapasztalni Istent. Mert személyes tapasztalat nélkül nem tudunk mit hirdetni. Ha nincs Istennel személyes tapasztalatunk, nem tudjuk őt hirdetni, nem tudunk evangelizálni. A történtek után írta ezt János apostol: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

S Istent személyesen megtapasztalni a legjobban a rendszeres és őszinte, mély imádsággal, vele való beszélgetéssel lehet. Lehet ez elmélkedés a Szentírás szavain, lehet ez kötetlen beszélgetés Istennel, lehet ez bármilyen formája az imának, de ezen személyes tapasztalat nélkül nincs mit, és nem is tudunk mit hirdetni.

Úgy imádkozzunk a mai napon, hogy mi is kezdhessük igehirdetésünket a világban ezekkel a szavakkal: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

A püspökség, mint helyi egyház

Pásztorlevél a Besztercebányai Püspökség megalapításának 

240. évfordulója alkalmából Szent István első vértanú ünnepére, 

2016. december 26-ára.

Drága Testvéreim, kedves fiúk és lányok!

Szent István első vértanú ünnepe van, gondolkodjunk el szentünk lelki nagyságáról, önfeláldozásának értékéről.

Minden ember szeret igazságban élni és senki sem akarja, hogy becsapják, vagy félrevezessék. Az igazság fontos része mindennapi életünknek, de az örök életünk elérésének is elengedhetetlen velejárója.  Az Istenről és az emberről szóló örök igazságokat elmondhatjuk szavak segítségével is, de egy-egy igazságról a tanúságtevés a legmeggyőzőbb mód.  Ha ezt a szót halljuk, hogy „vértanúság”, akkor a tanúskodás legmagasabb fokára kell gondolnunk. Az, aki egy igazságról vére hullásával tesz bizonyságot, akkor azt a leghitelesebben tolmácsolja és kiáll annak igazáért. Az első keresztények számára Szent István diakónus vértanúsága meggyőző jel volt, mely szerint Jézus vallása és tanítása igaz és isteni eredetű, mert a legdrágábbat, a saját életét is hajlandó volt érte feláldozni.

Most pedig nézzük - az ünnepi évforduló kapcsán- egyházmegyénk, a Besztercebányai Püspökség létrejöttét. Azt mondják a történészek, hogy egyházmegyénk területén jóval létrejötte előtt már a krisztusi tanokat hirdette az Egyház. Különböző helyekről érkeztek hithirdetők – Írországból, Skóciából – azonban ekkor még nem létezett semmilyen szervezett egyházi élet, csak a 8. század végén kerülnek Közép Európa keresztény közösségei rendezett keretek közé, más egyházi intézmények fennhatósága alá. Valószínű, hogy ez a vidék 827-től a Salzburgi érsekséghez tartozott, egészen 880-ig, amikor is létrejön a Nyitrai Püspökség és a mai Szlovákia területének nagyobb részét magába foglalta. Ezután a hozzánk missziós munkára érkező papok nem csupán hitünk tanait prédikálták, hanem létrehozták és megszervezték az egyház közigazgatási rendjét is.

Krisztus után 1000-től, Szent István király uralkodásának kezdetétől, egészen 1776-ig egyházmegyénk az Esztergomi Püspökség része volt. Megjegyzendő, hogy nagy jelentőséggel bírt egyházmegyénk akkori lelki életére a Znívóváraljai premontrei prépostság megalakulása is, melynek működése következtében több mint 60 helyen létesül plébániai közösség és épül templom, mely közül a mai napig több is fennáll.

1776-ban, Mária Terézia királynő rendelkezéséből a Besztercebányai Püspökség kivált az Esztergomi Püspökségből és önálló egyházmegyévé alakult – a szepesi és a rozsnyói püspökséggel együtt -, melyek létrejöttét VI. Piusz pápa 1776. március 13-án a Regalium principum kezdetű pápai bullával jóváhagyott.

1918-ban felbomlott az Osztrák – Magyar Monarchia, megalakult Cseh – Szlovákia, és ebben az új államalakulatban a hajdani Esztergomi Egyházmegyéhez tartozó területek is új elrendezést kaptak: 1922-ben létrejött a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra, mely a Szentszék igazgatása alá tartozott, a Besztercebányai Püspökség pedig a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra alá rendelt püspökség lett. Ideiglenes megoldásként jött létre ez a szerveződés. 1977-ben megalakul a Szlovák Egyházi Tartomány és létre jön a Nagyszombati Érsekség. 1995-ben a Nagyszombati Érsekséget átnevezik Pozsony-nagyszombati Érsekséggé. 2008-ban újjászervezik a Szlovák Egyházi Tartományt, ez szerint a mi püspökségünk részleges területi változtatásokkal továbbra is a Pozsonyi Érsekség alárendelt püspöksége maradt, részeként Szlovákia Nyugati Egyházi Tartományának.

Kedves Hívek, nem szeretnénk ezen ünnepi évfordulón csupán a történelmi tényeket felsorakoztatni, de szeretnénk felhívni kedves figyelmeteket a püspökségnek, mint helyi egyháznak jelentőségére, fontosságára és küldetésére, hiszen létezése szorosan összefügg az Egyház küldetésével.

Mi az Egyház feladata? Miért hozta létre Jézus Krisztus? Gyakran beszélünk az Egyház karitatív és szociális küldetéséről. Valóban Egyházunk e tevékenysége jól látható jelen korunkban is: a menekültek megsegítése a Közel-Keleten, Afrika éhezőinek nyújtott segítség, vagy az ukrán háborús konfliktus áldozatainak adott támogatás mind-mind fényes bizonyítéka a hívek együtt érző jóságának, szeretetének, mert jól tudjuk, hogy minden szenvedőben Jézus Krisztus várja segítségünket. Aztán értékelnünk kell az egyházi iskolák és nevelő intézetek szolgálatát. Ilyenek, hála Istennek, szép számmal működnek Szlovákia területén is, és gyümölcsöző az ő szolgálatuk. Egyházi kórházainkban, szociális intézeteinkben kiváló szakemberek szerető szívű keresztényekként végzik feladatukat.  Amellett, hogy szakszerűen gondoskodnak a rászorulókon, az örök élet felé is utat mutatnak szenvedő testvéreinknek.  És éppen ez az, ami sajátságosan keresztényi. Mert minden felsorolt intézmény, ha munkáját a legszakszerűbben is végzi, csupán erre az életre, ebben a világban tud és akar segíteni, azonban a keresztény intézetek az emberek megszentelésén is fáradoznak. Igen, mert ez az Egyház elsőrangú küldetése!

Megszentelni azt jelenti, hogy valamit Istennel összekötni, azzal, aki egyedül szent, a legszentebb. Ezt a lehetőséget nekünk Jézus Krisztus adta meg azáltal, hogy megváltott minket, hogy a bűn istennélküli állapotából a kegyelem Istennel való közösségébe hozott. Ennek előképe a zsidók Egyiptomból való kiszabadulása, amit napunk szentje, Szent István vértanú is említett védőbeszédjében. (vö. ApCsel 7. fejezet)

Számunkra az Úr Jézus a mi Mózesünk. Kereszthalálával és feltámadásával megváltott minket, megszabadított bűneinktől és ez által megújította azt a szeretet- kapcsolatot, amit bűneink által elveszítettünk, ezen túl újra a mennyei haza lakosai lehetünk.

Szt. Eudes János (+1680) francia szerzetes pap gyakran buzdította híveit ilyen szavakkal: Ne feledjétek, testvéreim, hogy ti Jézus misztikus testének tagjai vagytok és szorosan összetartoztok. Ami Jézusé, az a tiétek is: teste, lelke, szíve, szeretete… minden a tiétek, azonban ami a tiétek, az Jézusé is legyen, vagyis: minden gondolatotok, szavatok, cselekedetetek. Így valósul meg, hogy Jézus él bennetek, ti pedig őbenne.

Kedves Testvéreink, Jézus tökéletes követése egyedül az Ő egyházában lehetséges. Vegyük észre kétezer éves történetének alakulását, úgy alakította a Szentlélek, hogy Egyházunk szerkezete is a hívek lelki fejlődését, megszentelődését szolgálja.  Legyünk hálásak egyházközségünkért, hiszen ebben a közösségben születtünk meg, mint Isten gyermekei, ezért hálával tekintsünk a keresztelőkútra. Hálás szemmel nézzünk a gyóntatószékre, az isteni kegyelem bűnbocsátó szent helyére. Vessünk pillantást a térdeplőre, melyen a házasságkötés szertartásában örök hűséget fogadnak az új házasok. Aztán nézzünk a miséző oltárra, ahol naponként megújítja Jézus az Ő végtelen szeretet-áldozatát, majd nap-mint-nap odaadja szent Testében önmagát… Ezért legyetek, kedves állandó kapcsolatban helyi egyházközségetekkel, gondjai és örömei legyenek a ti gondjaitok és örömeitek, és segítsétek minden lelki és anyagi szükségleteiben is.

Püspökségünk megalapításának 240. évfordulóján elgondolkodtunk az Egyház, a püspökségek, a plébániák küldetése és jelentősége fölött. Ne feledjük, hogy őseink földjén 1500 éve hirdetik Jézus evangéliumát, kitartó munka, imádság, áldozat és hűség eredménye püspökségünk és minden egyházközségünk létrejötte. Ezért mondjunk hálát mindezért elsősorban a jó Istennek, de annak a sok száz hithirdetőnek, lelkiatyának és püspöknek is, akik ezeket létrehozták és hűséges szolgálatukkal megőrizték. Isten legyen jutalmuk az égben.

Most, amikor az igaz hitet, Istenek drága ajándékát megköszönjük, ne feledjük, hogy Szent István a zsenge Egyház első vértanúja saját életének feláldozásával tette hitelessé, határozzuk el, hogy teljes értékű keresztény életet élünk, életünk tanúságtevés lesz mindenütt: otthonainkban, munkahelyeinken, az iskolában, idehaza, vagy külföldön és ezáltal életünk lesz a bizonyíték, hogy Jézus él, hogy bennünk él és mi Őbenne élünk.  Ennek megvalósításához adom főpásztori áldásomat és ígérem imáimat

Mons. Chovanec Marián besztercebányai püspök                                                                                                           

(Ezt a pásztorlevelet 2016. december 26-án, Szent István első vértanú ünnepén kell felolvasni!)

Miserend és hirdetések - Karácsony

Urunk születése - ünnepi mise

A keresztény ember két legnagyobb ünnepe kétség kívül a karácsony és a húsvét. Már csak abból is látjuk, hogy ilyenkor vagyunk a legtöbben a templomban, a szentmisén – még akik máskor Isten felé sem néznek, ilyenkor azért be-betérnek az Isten házába. Mindez nem véletlen, mert ezen a két nagy napon ünnepeljük megváltásunk két legnagyobb pillanatát: Jézus születését; és Jézus halálát, feltámadását. Ugyanis ha Krisztus nem születik meg, ha nem lesz emberré az Isten, nincs üdvösség. S ugyanúgy, ha nem áldozza fel magát értünk és nem támad fel, ugyancsak a pokolra jutnánk. Ezért ez a két ünnep az alappilére hitünknek, vallásunknak.

De van egy közös különlegessége, érdekessége, sajátossága az előbb említett ünnepeknek. Mindkét esetben egy olyan Istent ünneplünk, aki az emberek szemében gyenge. Nem a Krisztust királyt tartjuk nagy ünnepnek, nem a dicsőséges jeruzsálemi bevonulást Virágvasárnap, nem a Szentlélek örömet hozó leszállását Pünkösdkor, nem a Szentháromság legmélyebb titkát annak vasárnapján... Észrevettük már? Mi nem is a magasságos Istent, hanem a gyenge, sebezhető, mindenkinél alázatosabb Istent ünnepeljük. Jézus életének két legfontosabb pillanata az ő születése és halála volt. És éppen az a két pillanat volt a legfontosabb, amelyben ő a leggyengébb volt: kicsi gyermek, és megfeszített, meggyötört elítélt. Isten akkor volt a legnagyobb, mikor emberi szemmel a legkisebbnek tűnt. Nagy titok ez – nem emberi logikára vall. Mert nem is emberi terv – egyenesen Istentől jövő.

Az egész egyházi év folyamán, mikor a Hiszekegyet imádkozzuk a szentmisén, az egyik résznél mindig mélyen meghajlunk. A megtestesülésnek szavainál, mikor azt valljuk, hogy az Isten emberré lett. Kifejezzük ezzel mély alázatunkat ezen isteni csoda felett. Ilyenkor, karácsonykor azonban még erősebben tudatosíttatja velünk Egyházunk, milyen nagy titokról van szó. Most nem meghajlunk, de egyenesen térdet hajtunk – a térdhajtás pedig az imádat jele. De, mint arról az imént elmélkedtünk, szorosan kötődik ehhez a másik nagy napunk, a húsvéti ünnepkör. Az egész év folyamán a keresztet mély tisztelet illeti meg – mindig mélyen meghajlunk előtte. Nagypénteken, Krisztus Jézus halálakor azonban mit szoktunk tenni? Imádjuk azt – térdre borulunk előtte mondván: jöjjetek, imádjuk! Nem csodálatos kapcsolat ez a két ünnep között? Amikor az Isten épp a legkisebb, a legsebezhetőbb, a legalázatosabb a jászolyban – akkor borulunk térdre előtte. S hasonlóan, amikor tehetetlenül, meggyötörten, erőtlenül feszül meg a kereszten – akkor hullunk térdre lábainál. Mert Isten azzal lett szemünkben a legnagyobb, hogy kicsi lett. Azzal mutatta meg hatalmát, hogy lemondott róla. Azzal mutatta meg dicsőségét, hogy megalázta magát.

„Ezt az igaz nagy Isten bölcsessége mindeneknek javára cselekedte. E dolgon angyalok csodálkoznak, emberek, állatok álmélkodnak.”