„A végső nagy napokról…” szól az e vasárnapi igeliturgia. S valljuk be,
mindannyiunkat érdekelnek ezek az ún. végső napok. A világvége – ahogy inkább a
pogányok mondják, vagy Krisztus második eljövetele – ahogyan mi hívjuk. Amikor
minden elmúlik (pontosabban majdnem minden – vö. Mk 13,31). Sokszor és sokan
próbálták már meghatározni a pontos napot, esetleg évet, de „nem jött be”
nekik. Persze számunkra ez egyértelmű volt, hisz mi tudjuk, hogy nem tudjuk:
„Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja… Egyedül az Atya” – tanítja Krisztus.
Tudjuk, hogy eljön az utolsó nap, de nem tudjuk, mikor. S ezért (is)
félünk tőle. Hisz a világvége közeledtét hallva szinte senki sem örvendezik,
„hurrázik”, a legtöbben megborzadunk, esetleg megijedünk – félünk. Pedig…
Olvassuk, hallgassuk újra Krisztus mai szavait az evangéliumból: „Azokban a napokban, mikor a gyötrelmek véget
érnek…” Gyötrelmek vannak, s még lesznek is a világban, de akkor „véget
érnek”! Ez nem borzalmas, pont ellenkezőleg. „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy
hatalommal és dicsőséggel” – hát nem várnunk kellene azt, hogy meglássuk az
Istent? „Szétküldi angyalait” – már
ez is, Isten angyalait látni milyen öröm, boldogság lehet? Azokat, akikhez
talán naponta imádkozunk, akikről tudjuk: teremtésük óta az Istennel élnek, az
Isten küldöttei, akiknek „az emberi
életet kezdetétől a halálig körülvesz őrségük és közbenjárásuk”. És ezek az
angyalok „összegyűjtik Isten
választottait”. Hittel valljuk, hogy mi vagyunk Isten választottai, tehát hogy
miértünk jönnek el az angyalok. S ahogyan az olvasmányban hallottuk: „Abban az időben… megszabadul néped, mind,
aki be van írva a könyvbe… feltámadnak… az érteni tudók ragyogni fognak…
tündökölnek örökkön-örökké…” Hát nem várnunk kellene ezt a napot? Krisztus
második eljövetelét ne csak valami borzasztónak lássuk. Éppen ellenkezőleg:
vágyódjunk rá. Szent Pál apostol egyenesen remélte, hogy még életében
bekövetkezik mindez. Egyházunk az első napjaitól kezdve várta vissza az Urat –
„Marana tha” – Jöjj el, Úr! Ezekkel a
szavakkal fejeződik be Szentírásunk: „Ámen.
Jöjj el, Uram Jézus!” Akkor véget ér a régi bűnös világ, s eljön az új
világ – Krisztusban, az Isten-látásban. Várjuk! Ne féljünk tőle! Várjuk!
De tudjuk, nem olyan egyszerű ez. Könnyű lenne várni, ha bűn nélkül
lennénk, ha mindig tiszta lenne a lelkiismeretünk, ha bármelyik pillanatban
készek lennénk megjelenni Isten ítélőszéke előtt. De félünk – nem az Isten
miatt, hanem a gyarlóságunk, bűneink miatt. Hisz akkor teljes igazságban kiderül,
hogy ki vagyok én az Istennek, és ki nekem az Isten valójában. Nem lesz semmi
ferdítés, torzítás. Egy az egyben világos lesz minden. Nem attól félünk, hogy
netán az Istenben csalódunk. Saját magunktól félünk. De az, hogy milyen
ítéletet kapunk, nem ott dől majd el. Nem is tegnap dőlt el. Ma. Most kell úgy
cselekednünk, „hogy tetteink miatt ne kelljen szégyenkeznünk a számadás
napján”.
„A végső nagy napokról szól az Úr.”
Nekünk úgy kell várnunk, hogy ha bármikor eljön, készek legyünk. Sok jelet
tapasztalhatunk meg napjainkban, melyekről tudjuk: megelőzik a végső napot. Sok
sanyargatást kell kiállnunk, melyek közepette kérnünk, hívnunk kell őt –
Istenünket. Ő nem leli kedvét a sanyargatásban, de sokszor megengedi. Hogy „ne kényelmesedjünk bele a bűn fogságának
állapotába, hanem szüntelenül kikívánkozzunk az isteni szabadítás világába”
– tanítja vasárnapunk ősi kezdőéneke: „Az
én gondolatom a békesség gondolata, s nem a sanyargatásé, mondja az Úr.
Hívjatok engem, és én meghallgatlak titeket, és hazahozlak fogságotokból minden
helyről.”