Sokan
mondják – főleg az idősebb emberek közül –, hogy az élet olyan rövid. Hogy
olyan gyorsan telnek a napok, a hónapok, az évek, hogy szinte követni sem tudják.
A legtöbbünknek van egy megszokott életformája, életstílusa, napirendje, ami
alig változik. S így mennek el a hetek, hónapok, az évek. Amihez hozzászokunk,
az természetessé válik.
Ez
részben jó, mert kb. tudjuk, mire számíthatunk. A másik részről azonban mindez
veszélyes is lehet, mert előbb-utóbb szürkévé válhatnak napjaink, s elfelejthetjük
értékelni a körülöttünk-, velünk élőket, vagy éppen Isten gondviselését. Nem
vágyunk az újra, a jobbra, a másra – belefásulunk. Egyházunk azonban az ilyen
helyzetekben sem hagy minket egyedül és tanácstalanul – feltéve, ha hallgatjuk
őt, figyelünk rá. A mai – egy egyszerű évközi vasárnapon – ezt az imát adja
szánkra és szívünkbe: „Mindenható, örök
Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk”.
Egyházunk – más szóval – azt mondja: állj meg, ember, nézz körül, nézd meg az
életed, és vedd észre, mennyi mindent kaptál Istentől. Vedd észre, hogy mennyi
mindent megmegkaptál, amit nem érdemeltél meg, s amit talán nem is kértél. Vedd
észre Isten jóságát, törődését, szeretetét!
Mert
kell az ilyen. Kell, hogy ne múljon el életünk nyomtalanul, lényegtelenül,
hanem egy-egy ilyen megállásnak köszönhetően felkeljen szívünkben a hála, szívünkben
a remény, s újra legyen célja életünknek. Hogy ne szürküljünk meg, ne
lankadjunk el. Hogy vissza tudjunk nézni életünkre, és fel tudjuk benne fedezni
azt, hogy Istenünk mennyire szeret minket, és mennyire gondunkat viseli. Hogy
észerevegyük, mennyi mindent tesznek értünk szeretteink, hogy most is mennyire
szeretnek minket. Hogy mindezt ne hagyjuk figyelmen kívül, ne lássunk mindent
szürkének, s ne zárkózzunk magunkba – a mi kicsiny világunkba.
A
nagy papköltő, Sík Sándor is ismerte ezt a helyzetet, azért ír a következő
képpen: “A virágtalan, gyümölcstelen
ágtól, / A meddőségtől, lanyhaságtól, / A naptalan és esőtelen égtől: / Ments
meg Uram a szürkeségtől! / (...) Csak attól ments meg, keresők Barátja, / Hogy
ne nézzek se előre, se hátra. / Tartsd
rajtam szent, nyugtalan ujjad, / Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak! / Ne hagyj
Uram, megülepednem, / Sem eszmében, sem kényelemben. / Ne tűrj megállni az
ostoba van-nál, / S nem vágyni
többre kis mái magamnál.”
Ez
a mai vasárnap segíthet nekünk, hogy merjünk és akarjunk többre vágyni, hogy
életünkben mindig keressük – lehetőségeink szerint – az újat, a szépet, a
tökéletesebbet – az előrehaladást. Isten boldogságot akar adni – sokszor szinte
tálcán kínálja, csak nem vesszük mindig észre. Ma megállhatunk, körülnézhetünk,
s megtalálhatjuk azt. Isten mindig többet ad nekünk, mint amit megérdemlünk és
kívánhatunk. Találjuk meg azt a többet, s legyünk hálásak érte.
Végezetül
a költő szavait véssük szívünkbe, s vigyük át életünkbe: „Ha jönni talál olyan óra, / Hogy megzökkenne vágyam mutatója, / Kezem
kezedben ha kezdene hülni, / Más örömén ha nem tudnék örülni, // Ha elapadna
könnyem a más bűnén, / A minden mozgást érezni ha szűnném, / Az a nap, Uram, hadd legyen a végső: / Szabadíts
meg a szürkeségtől!”
