2015. június 27., szombat

Évközi idő tizenharmadik vasárnapja

Olyan sokat tanulhatunk a Szentírásból, az evangéliumokból.
Jézust ma nagy tömeg kíséri, tolong körülötte. Ő mégis észreveszi, mikor ebből a tömegből egy valaki hittel közeledik feléje. Valaki, aki nem csak a tömeggel megy – mintegy sodorva, de saját, személyes hitével és meggyőződésável érinti meg Jézust. És rögtön meg is kapja jutalmát: megkapja, amire annyira vágyik. De mi kellett hozzá? Egy olyan tett, melyet mások – a többiek – nem mertek megtenni. Így elmondhatjuk, hogy „kilógott a sorból” – jó értelemben. Mécs László papköltő is hasonlóról ír egyik versében: „A pisztrángoktól ezt tanultam: / sohasem úsznak ők az árral, / de mindig szembe, mindig hősként, / glédában, egy kicsit vadultan, / rugalmasan, nagyon frissen, / hol zuhatag fájdalma szisszen. // (…) a Forráshoz, hol még az Eszme / nincs elkeverve nyárspolgári / iszappal, hizlaló tempótlan / nagy tunyasággal, hol kiveszne / hős ritmusunk! Ők az ormótlan, / titokzatos hegyekbe vágynak!” Aki valóban többre vágyik, az a kisebbséghez tartozik. Annak bizonyos módon szembe kell mennie a többséggel. Nem a másik ellen, de felvállalva álmait, kéréseit ki kell lépnie a sorból, a glédából, s közelebb kell mennie Istenhez: kérésével, vágyával, mondanivalójával. Jézus is tömegeket tanított, mégis minden emberre külön-külön gondja volt. Ő nem egy tömeget akar magához hívni, hanem személy szerint embereket – minket. Példának vehetnénk a papságot, a legmagasztosabb hivatást. Isten sosem hív a papságra egy-egy népcsoportot, „tömeget”. Személy szerint szólítja meg az embert. Minden egyes papnak külön hivatástörténete van, ahogy minden egyes hívőt is személy szerint hív, választ és nevel. Így ha ő személy szerint foglalkozik velünk, mi sem járhatunk hozzá csak egy tömeg soros tagjaként. A személyes törődést személyesen kell megköszönnünk is. Folytatja a költő: “Amely pisztráng az árral úszik: / lehet boldog, hasa fehérjét / lehet, hogy parti nefelejcsek / kívánják, hogy csókkal elérjék / s holdfény hullong rá mint a tej-csepp, / - de a Faj meghalt benne: hulla! // A hasukat boldogság-nappal / süttethetik a renegátok, / magyar júdások, árral-úszók: / a nevük hulla, létük átok!” Mert már rég nem biztos, hogy a tömeg jó irányba megy. Így volt ez most is, és így volt ez Jézus korában is.
Az elöljáró házánál a tömeg sírt és jajgatott. Sőt a „sok sirató és jajgató” kinevette Jézust. Nevettek, mert megint nem értették őt. S a pogányok számára ma is sokszor nevetséges lehet az Isten szava, az ő ígérete. Akkor is az volt: „A gyermek nem halt meg, csak alszik”. De nekünk, hívőknek ezek a legfontosabb szavak, ígéretek, melyek éppen az Isten szájából származnak. Sok ilyen hihetetlen dolgot, ígéretet hallunk az evangéliumokból, melyek messze meghaladják felfogóképességünket, értelmünket. De sose feledjük: az Isten sosem tévedett, és mindig betartotta ígéretét – bármilyen hihetetlennek is tűnt. Az ehhez hasonló evangéliumi részek olvasása pedig a mi személyes meggyőződésünket érősítheti. Olvassuk csak össze az események egyes részeit: „Jézus bement, és így szólt hozzájuk: (…) A gyermek nem halt meg, csak alszik. Azok kinevették. (…) A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett.
Mi is ilyen személyes hittel jöjjünk mindig az Istenünkhöz. Ne csak együtt a többiekkel, a néppel, de személyes vággyal, személyes meggyőződéssel, és személyes kéréssel. S akkor – a Szentírás és az evangéliumok példájára – biztosak lehetünk abban, hogy Urunk a mi közeledésünkre is felfigyel, s nekünk is megadja mindazt, amire vágyunk, amit kérünk, s mindenekelőtt azt, amire személy szerint nekünk szükségünk van. Buzduljunk fel Mécs László záró szavain: „- Pisztráng-lelkű Pajtás, előre / a Forrás-álmú hegytetőkre!