Ma a húsvéti idő utolsó előtti vasárnapját
üljük. Már csak a jövő heti Pünkösd van hátra, és véget ér az az időszak,
melyben mindenekelőtt Urunk feltámadását ünnepeljük. Már elmúlt a húsvét utáni
negyvenedik nap is – mikor Jézus a mennybe ment. Mi pedig azért vagyunk hívők,
mert mindezt hisszük.
Hisszük, hogy Jézus feltámadt, hogy megjelent
apostolainak, hogy mennybement, s már az Atyaisten jobbján ül. De mindez nem
elég. A szentmise elején elhangzott könyörgésben többet kértünk – mindannyiunk
számára. Így imádkoztunk: „Urunk, Istenünk, hallgass jóságosan kérésünkre.
Hittel valljuk, hogy Megváltónk veled van a mennyei dicsőségben. Engedd
éreznünk, hogy ugyanígy velünk marad ígérete szerint, a világ végéig.”
Milyen fontos kérés! "Engedd érezbünk..." Nem elég nekünk hinnünk és vallanunk mindezt, de éreznünk
is szükséges! Hisz emberek vagyunk mind, és nem csak tudatunk, de érzelemeink
is vannak. Egyházunk pedig pontosan tudja ezt – hisz hús-vér emberekből áll.
Ezért imádkozunk és imádkozzunk ma mindannyian, hogy a húsvét örömét,
valamint Istenünk életünkben való állandó jelenlétét ne csak higgyük, ne csak tudjuk, ne csak valljuk, de érezzük is. Mert ha ez az
érzés nem lenne meg, biztosan meguntuk volna már a húsvét ünneplését – hisz már
több mint negyven napja ezt tesszük. Ám ha ott van bennünk a húsvétból és a
mennybemenetelből származó öröm, akkor
szívesen jövünk el, szívesen veszünk részt a szentmisén, szívesen ünnepeljük
újra és újra e szent tikokat.
Sose féljünk azért imádkozni, hogy Istenünk és
vallási meggyőződésünk az érzéseinkbe is belépjen, s mindenkor érezzük Istenünk
jelenlétét.
