Ezzel a mai nappal megkezdtük a nagyböjti idő
második részét, amit a szenvedés időszakának hívunk. Míg eddig Egyházunkbűneinkre,
s az azokért való vezeklésre szólított fel, buzdított, mától „nem mi vagyunk a
középpotban”, nem a mi gyarlóságunkon van a hangsúly, hanem Jézus Krisztus
szenvedésén. Mától a miseszövegek is erre mutatnak rá, s már azokat az énekeket
is énekeljük, melyek Urunk szenvedéséről, Mária fájdalmáról, Jézus kereszthaláláról
szólnak. Mától tehát a hangsúly minden tekintetben Istenre tevődik.
Az előbb hallott evangélium is éppen ezt
fejezi ki, mutatja be gyönyörűen. Így kezdődött: „Abban az időben (sokan)
felzarándokoltak (Jeruzsálembe), hogy az ünnepen imádják az Istent...” Első
hallásra tanán nincs ebben semmi különleges. De olyan sokatmondóan megjegyezte
az evangélista, Szent János, hogy azért mentek az emberek Jeruzsálembe az
ünnepre, hogy imádják az Istent. Nem azért, mert így volt szokás; nem azért,
mert kérni akartak valamit; nem azért, mert ott jól érezték magukat, hanem
azért, hogy „imádják az Istent”. Micsoda nemes, tiszta és magasztos szándék. Elsősorban
azért menni Istenhez, azért részt venni az ünnepen, hogy imádjuk az Istent...
Számunkra is az ünnepre való felkészülés
utolsó két hete van már csak hátra. Eddig remélhetőleg böjtünkkel engeszteltük
az Istent, most rá figyelünk, vele vagyunk a szenvedésben, de a mi ünneplési-, „húsvéti”
célunk is valami hasonló legyen: egyszerűen Istennel lenni, imádni őt. Nem
azért jönni a szentmisékre, mert kell, mert küldenek, mert „mit szólnak, ha nem
megyünk”, mert szoktunk, vagy mert így szép. Azzal a vággyal jöjjünk, hogy mi
Istent akarjuk imádni.
Mától egészen húsvét hajnaláig Krisztus
szenvedését szemléljük, azt éljük át, abban vegyünk részt, hogy az ünnepen már
a feltámadt Jézust imádhassuk.
