„Úgy szerette a világ az Istent, hogy mindenét
oda adta érte.”
Az előbbi mondat első pillantásra ismerős, de
bizonyára észrevettük, hogy „sántít”. Pedig csupán két szó van benne kicserélve
a „jól ismerthez” képest, ami így szól: „úgy szerette Isten a világot, hogy
életét adta érte.” Azonban az lenne az igazi, ha oda-vissza cserélhetnénk az
alanyt a tárggyal – a szeretőt a szeretettel. Gondolkodjunk. Ha én téged
mindennél jobban szeretek valakit, akkor az lenne a „kifizetődő”, a normális,
ha az a másik is mindennél jobban szeretne engem. De tudjuk, nincs ez így
mindig. Sőt néha éppen az ellenkezője az igaz. De akkor Isten miért szereti úgy
ezt a világot, hogy mindenét odaadta érte, ha a világ ezt nem viszonozza neki?
Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza
kellő mértékben a szeretetünket?
Erre a kérdésünkre maga az Isten adott, és ad
választ az ő egyszülött Fiával. Odaadta őt, pedig tudta, mi nem viszonozzuk
ezt. Kiüresítette magát értünk, mikor tudta, mi sokszor a kisujjunkat sem
mozdítjuk érte. Azt tette értünk, s mi ezt tesszük érte. Isten pedig mindezt
előre tudta. És mégis… Nem mérlegelte a dolgot, nem latolgatta, fontolgatta.
Megtette. Legjelentősebb nyugati egyházatyánk Szent Ágoston világosít föl: „A
szeretet azzal mérhető, hogy valaki méricskélés nélkül szeret-e.”
Mi emberek milyen gyakran félünk szeretni
Istent. Félünk odaadni mindent. Finoman fogalmazva pedig „érdekes”, hogy mi nem
bízunk eléggé abban, aki mindenét odaadta nekünk. Vagy ha talán azt is mondjuk,
mi is szeretjük Istenünket, ha valami olyat kér, amiben nem látjuk azonnal a
hasznunkat, az örömünket, milyen sokszor nem szívesen adjuk oda, adjuk fel a
kis földi örömeinket.
De nem csak az Istennel szemben van ez így.
Sőt, az emberek iránt még kevésbé bizonyítjuk, megvan bennünk a szeretet. Mikor
látjuk, hogy a másik nem érdemli meg, nagyon gyorsan abba is hagyjuk
gyakorolni. Sok esetben a házasság elején – mint mondják - , nagyon szereti
egymást a pár. Mert úgy érzik, a másik ezt megérdemli. De mihelyt világossá
válik, mégsem érdemelne annyit, rohamosan lecsökken annak gyakorlása. Szeretni
a végletekig akkor is, ha a másik nem érdemli meg, ha a másik ezt közönnyel,
vagy bántalommal viszonozza… Erre ad példát a mi Istenünk, ezt jelenti: „Úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Újra csak Szent
Ágoston beszél helyettünk: „A szeretet, amely véget ér, sosem volt igazi
szeretet”. Mert az igazi szeretet nem tud méricskélni, csakis és egyedül
pazarolni. Hogyan, ha nem pazarolva-, pocsékolva szeret minket Isten?
Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem
viszonozza kellő mértékben a szeretetünket? Jézus szavai teljesen egyértelműek:
„Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”.
E nagyböjti szent időben bánat könnye hulljon
bőven, hogy ne csak beszéljünk, vagy olvassunk a lemondásról, hanem a
mindennapi kis, kellemes dolgainkról lemondva tudjunk mérlegelés, latolgatás
nélkül is adni másoknak talán időt a beszélgetésre, lehetőséget a látogatásra,
megbocsátást a bántásokra. Sértettként kezdeményezést, idősebbként próbálkozást,
„nagy emberként” megalázkodást.
Krisztus eljött miattunk s feláldozta
magát értünk. Csodálatos módon magához békített minket. Egyedül ennek a pazarló
tettnek van hatalma, hogy megmentsen minket az örök kárhozattól. Minő igaz,
hogy „semmi sem ment meg, csak a szeretet” (Szent Ágoston). Olyanná alakítsuk a
körülöttünk levő, minket körülölelő világot, hogy ne csak az legyen igaz, hogy
„Úgy szerette Isten a világot, hogy mindenét odaadta érte”, hanem
fordítva is igaz legyen: „Úgy szerette a világ is az Istent, hogy mindenét
oda adta érte.”