Évközi idő huszonkettedik vasárnapja

Az év folyamán rengeteg ünnepünk, emléknapunk van, mikor Egyházunk szentjeire emlékezünk, őket ünnepeljük. Tegnap például ismert szentünket, Szent Ágostont ünnepeltünk. Egyházunk példaként állítja elénk őket, a szenteket, mert életükkel azt bizonyítják, Isten tövényei, parancsai valóban az ember boldogságát segítik elő. Ők a lehető legpontosabban megtartották ezeket a parancsokat, s életük végén nem csak boldogan távoztak innét, de az örök boldogságra is eljutottak. És éppen erről beszél nekünk ma Egyházunk is: hogy minél jobban igyekezzünk megtartani a parancsolatokat.

Persze nem olyan könnyű mindezt hinni. Hisz a parancsok betartása sokszor igencsak nehéz. S ha valamit nehezen teszünk meg, ha nem látjuk pontosan az lrtelmét, akkor az – könnyen lehet – nem boldoggá tesz, hanem fáradttá, kimerültté, szomorúvá. De éppen erről tanítja előbb említett szentünk, hogy „Isten olyan, mint az orvos: nem a beteg kívánságát teljesíti, hanem azt teszi, ami a gyógyulásához szükséges.” Isten parancsai is – még ha nem is tetszenek mindig, a mi boldogságunkat akarják elősegíteni. Ehhez azonban igaz és mély hit kell, hogy annyira megbízzunk Istenben, hogy bármit képesek legyünk megtenni, amit mond – csak mert ő mondja, s ő is a mi boldogságunkat akarja.

Mindez azonban nem egy pillanat műve. Az ember hite nem állandó, nem konstans, hanem folyamatosan változik: egyszer növekszik, máskor csökken, erősödik, vagy éppen gyengül. Ezért e mai szentmiséből is azt tanuljuk meg, hogy a parancsok betartása mindekelőtt hitünkből fakad – azon alapszik, arra épül, s abból táplálkozik. Kérjünk ezért ma Istentől nagyobb hitet, hogy minél mélyebben hinni tudjuk: az ő parancsai tényleg a mi boldogságunkat akarják bebiztosítani.

Ne kezdjük nagy dolgokkal. Ugyancsak Szent Ágoston tanítja: „A legnagyobb tett: hűnek lenni a kicsiben.” Legyünk hűek a napi imában, a napi lemondásban, a napi önfeláldozásban, a másikra való odafigyelésben, s akkor naponta növekszik majd hitünk, megmarad hűségünk – a nagy dolgokban is.

Szent Ágoston példája

Az embereknek vannak kedvenc helyeik, zenéik, kedvenc TV-műsoruk, lehet kedvenc ételük, kedvenc színészük, sportolójuk... S ha lehet ilyet mondani, az én kedvenc szentem Szent Ágoston, akit éppen ma ünneplünk. Az ő egész életét végkisérő harcából, megtéréséből, írásaiból nagyon sokat megtanulhatunk és példát vehetünk.

Ma csupán egyet szeretnek kiemelni gondolataiból: a Vallomások című könyvében többek között arról ír, milyen hatással és befolyással voltak rá az egyházi énekek, amiket a templomban hallott. Így ír: „Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tüzelik lelkemet a jámborságra, mint ének nélkül”. Olyan figyelmesen és bölcsen fedezte fel Szent Ágoston az egyházi énekek lényegét, ami valóban ez: Isten szavát, igéjét, üzenetét mélyrehatóbbá, hatásosabbá, meggyőzőbbé, erőteljesebbé tegyék.

Mi is, ha szép éneket hallunk vagy éneklünk itt templomunkban, ne csak hallgassuk dallamát, de halljuk meg azok szövegét is, s akkor mi is megtapasztaljuk, hogy az énekelt szó még jobban a szívünkbe vésődik. Hisz itt minden ének az Isten szavát hirdeti.

Ma erre adjon példát Szent Ágoston.

Sok kicsi sokra megy - Szent Bertalan

Szent Bertalan apostolt azért ünnepeljük piros színben, mert ő is – a többi apostollal együtt – vértanúhalált szenvedett, azaz életét adta hitéért. A mai nap könyörgésében is így imádkoztunk: „Urunk, Istenünk, erősítsd bennünk azt a hitet, amellyel Szent Bertalan apostol mindhalálig ragaszkodott Fiadhoz”.

Óriási hitnek kell lenni abban, aki képes még az életét is feláldozni Krisztusért. De mindez nem itt kezdődik – nem az élet feláldozásával. Sokkal inkább a mindennapok kis harcaiban, mikor a kis dolgokban, a hétköznapi eseményekben tudunk hitünk szerint cselekedni: mikor a hétköznapi kis dolgokban le tudunk mondani kényelmünkről, le tudunk mondani akaratunkról. Ezt kell végtelenszer végigcsinálnunk, hogy aztán képesek legyünk – ha kell – mindent odaadni.

Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

Az előző vasárnapokon több alkalommal hallhattuk, amint Jézusunk az Oltáriszentségről, a mennyei kenyérről tanított minket. Csodálatos tanítás volt az, amely mindannyiunk számára megnyitja az örök élet ajtaját: hisz ő maga ígérte, ha vele, az Oltáriszentséggel táplálkozunk, azt jól vesszük magunkhoz, örök életet nyerünk. Ma azonban komoly ellenállással találkoznak szavai: „Kemény beszéd ez, ugyan ki hallgatja?”

Jézust el akarták fogni, mert nem hitték róla, hogy ő a Messiás. Mindezt az miatt, mert tudták, honnan való, ki az édesanyja, kik a rokonai. Előítélettel voltak iránta – így lettek kemény szívűek olyannyira, hogy a köztük járó Istent utasították el.

Milyen szerencsétlenek – mondhatnánk. De még mielőtt ítélkeznénk, gondoljunk arra, amit Jézus egy másik helyen tanított: amit egynek megtesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek, s amit egynek nem tesztek meg, nekem nem teszitek. És nemde bennünk is sokszor ott van az előítélet sok körülöttünk élő ember iránt? Pedig bennük is maga Jézus jár itt közöttünk. Van, akit már alapból nem veszünk komolyan, másnak ismerjük a „fajtáját” – ahogy mondani szokták, ismét mást ezért vagy azért meg sem hallgatunk, nem tudunk hozzájuk igazi és őszinte szeretettel lenni. De ha így elutasítjuk őket mondván: ismerjük őket, tudjuk, kik ők; akkor azt tesszük, amit Jézus ellenszenves kortársai. Legyünk bölcsebbek, mint sokan akkor.

A héten ünnepeltük Szent István királyunkat. Ő pontosan tudta, amit később Mécs László, múlt századi papköltőnk megírt: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás!“ Ő a kereszténység ki nem múló fényét hagyta ránk. Azt, amelyet más szóval így is nevezhetnénk: az Isten és az emberszeretet fénye.

Őhozzá hasonlóan adjunk példát a körülöttünk élőknek, és hagyjunk nekik példát, hogy egyetlen embert, egyetlen népet sem ítélünk el. Szent István össze tudta kovácsolni itt, a Kárpát-medencében élő nemzeteket, hogy békében és szeretetben éljenek egymással. Nekünk nem kell az egész Kárpát-medencét összekovácsolnunk – sokszor elég, ha családunkban, vagy rokonaink között tudunk szeretni – és széthúzás helyett a békét és a szeretet növekedését mozdítjuk elő.

Szent István napján

Talán többen ismerjük Mécs László, múlt századi papköltőnk versét, mely így kezdődik: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás!“

Ünnepünk van – Szent István királyunk ünnepe, aki testileg már egy évezrede nincs közöttünk, magyar népe között. De mégsem feledtük őt el – minden magyar lakta területen e napokban megemlékeznek róla: hívők, nem hívők egyaránt. És hogy miért nem felejtjük el őt sosem? Mert csodálatos örökséget hagyott ránk. Azért, mert Mécs László előbb elhangzott szavai tökéletesen beteljesültek szent királyunkban. Ő is nagyon jól tudta, hogy az élet búcsúzás: hogy egyszer befejeződik, itt a földön véget ér, s a túlvilágra nem vihetünk magunkkal semmit. S ő nagy bölcsességgel meglátta: nem vihetünk magunkkal semmid, de itt hagyhatunk valamit! Szent István tudott „távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás.” Fényt, igazi fényt, az igazság fényét, a bölcsesség fényét, az Isten-ismeret fényét hagyta ránk, melyet Krisztus után így hívunk: kereszténység. A kereszténység számunkra olyan biztonság, melyben, ha hűen megmaradunk, örök jutalmat kapunk.

Az élet tényleg örök búcsúzás, de nem mindegy, hogyan, és mit „itt hagyva” búcsúzunk el tőle. Talán az idősebbek közülünk már többen elgondolkoztak azon, vajon, ha elmegyünk ebből az életből, mit hagyunk magunk után? Mi az, ami megmarad gyermekeinkben, unokáinkban, barátainkban? Vajon hagyunk-e mi is fényt? Olyan fényt, amely nem alszik ki, amely megmarad örökké? Szent István királyunk azért lett szent, azért lett a magyar nép legszentebbje, mert a legtöbbet adta nekünk: keresztény nevelést, mely az örök életre vezet. Mi is ezt tartsuk legfontosabbnak gyermekeink számára. Ne csak az anyagi javakat, a szellemi tudást biztosítsuk számukra, hanem elsősorban a szent hitet, a megélt kereszténységet tanítsuk meg velük és nekik. Az összes többi elmúlik, de ez adja az örök életet. Ez a mi hitünk, ez Anyaszentegyházunk hite. Ez a fény, amely egy örökkévalóságon át képes világítani, ez a fény szent fény, mert szent elődeinktől kaptuk. Szent fény, mert ha átadjuk, szentekké válunk s azok is, akik ezt befogadják. Mécs László versének záró szavait ültessük be utódaink életébe: Életünk olyan tűnékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!