Olyan sokat tanulhatunk a Szentírásból, az
evangéliumokból.
Jézust ma nagy tömeg kíséri, tolong körülötte.
Ő mégis észreveszi, mikor ebből a tömegből egy valaki hittel közeledik feléje.
Valaki, aki nem csak a tömeggel megy – mintegy sodorva, de saját, személyes
hitével és meggyőződésável érinti meg Jézust. És rögtön meg is kapja jutalmát:
megkapja, amire annyira vágyik. De mi kellett hozzá? Egy olyan tett, melyet
mások – a többiek – nem mertek megtenni. Így elmondhatjuk, hogy „kilógott a
sorból” – jó értelemben. Mécs László papköltő is hasonlóról ír egyik versében:
„A pisztrángoktól ezt tanultam: / sohasem úsznak ők az árral, / de mindig
szembe, mindig hősként, / glédában, egy kicsit vadultan, / rugalmasan, nagyon
frissen, / hol zuhatag fájdalma szisszen. // (…) a Forráshoz, hol még az Eszme
/ nincs elkeverve nyárspolgári / iszappal, hizlaló tempótlan / nagy
tunyasággal, hol kiveszne / hős ritmusunk! Ők az ormótlan, / titokzatos
hegyekbe vágynak!” Aki valóban többre vágyik, az a kisebbséghez tartozik.
Annak bizonyos módon szembe kell mennie a többséggel. Nem a másik ellen, de
felvállalva álmait, kéréseit ki kell lépnie a sorból, a glédából, s közelebb
kell mennie Istenhez: kérésével, vágyával, mondanivalójával. Jézus is tömegeket
tanított, mégis minden emberre külön-külön gondja volt. Ő nem egy tömeget akar
magához hívni, hanem személy szerint embereket – minket. Példának vehetnénk a
papságot, a legmagasztosabb hivatást. Isten sosem hív a papságra egy-egy
népcsoportot, „tömeget”. Személy szerint szólítja meg az embert. Minden egyes
papnak külön hivatástörténete van, ahogy minden egyes hívőt is személy szerint
hív, választ és nevel. Így ha ő személy szerint foglalkozik velünk, mi sem
járhatunk hozzá csak egy tömeg soros tagjaként. A személyes törődést
személyesen kell megköszönnünk is. Folytatja a költő: “Amely pisztráng az
árral úszik: / lehet boldog, hasa fehérjét / lehet, hogy parti nefelejcsek /
kívánják, hogy csókkal elérjék / s holdfény hullong rá mint a tej-csepp, / - de
a Faj meghalt benne: hulla! // A hasukat boldogság-nappal / süttethetik a
renegátok, / magyar júdások, árral-úszók: / a nevük hulla, létük átok!”
Mert már rég nem biztos, hogy a tömeg jó irányba megy. Így volt ez most is, és
így volt ez Jézus korában is.
Az elöljáró házánál a tömeg sírt és jajgatott.
Sőt a „sok sirató és jajgató” kinevette Jézust. Nevettek, mert megint nem
értették őt. S a pogányok számára ma is sokszor nevetséges lehet az Isten
szava, az ő ígérete. Akkor is az volt: „A gyermek nem halt meg,
csak alszik”. De nekünk, hívőknek ezek a legfontosabb szavak, ígéretek,
melyek éppen az Isten szájából származnak. Sok ilyen hihetetlen dolgot,
ígéretet hallunk az evangéliumokból, melyek messze meghaladják
felfogóképességünket, értelmünket. De sose feledjük: az Isten sosem tévedett,
és mindig betartotta ígéretét – bármilyen hihetetlennek is tűnt. Az ehhez
hasonló evangéliumi részek olvasása pedig a mi személyes meggyőződésünket
érősítheti. Olvassuk csak össze az események egyes részeit: „Jézus bement, és
így szólt hozzájuk: (…) A gyermek nem halt meg, csak alszik. Azok
kinevették. (…) A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett.”
Mi is ilyen személyes hittel jöjjünk mindig az
Istenünkhöz. Ne csak együtt a többiekkel, a néppel, de személyes vággyal, személyes
meggyőződéssel, és személyes kéréssel. S akkor – a Szentírás és az evangéliumok
példájára – biztosak lehetünk abban, hogy Urunk a mi közeledésünkre is
felfigyel, s nekünk is megadja mindazt, amire vágyunk, amit kérünk, s
mindenekelőtt azt, amire személy szerint nekünk szükségünk van. Buzduljunk fel
Mécs László záró szavain: „- Pisztráng-lelkű Pajtás, előre / a
Forrás-álmú hegytetőkre!”