2015. április 27., hétfő

Bőségben és kereszttel /Jn 10,1-10/

Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – tanítja Jézusunk. Mindannyian az élet bőségére vágyunk – hisz sosem elégszünk meg csak azzal, hogy túléljünk egy-egy napot, de szeretnénk minden egyeset bőségben megélni: úgy az anyagiak, mint a lelkiek-, vagy a szellemi dolgok terén. Pedig máshol Jézus önmegtagadásról, sőt önfeláldozásról, kereszthordozásról beszél, mégis garantálja hozzá az élet bőségét.
Nehéz emberi ésszel megérteni, de mégis lehetséges megélni Jézus szavait. Milliónyi szent adott már erre példát. Ma azért imádkozzunk, hogy bármennyire képtelennek is érezzük magunkat a teljes „jézusi életre”, napról napra próbálkozzunk meg vele.


2015. április 26., vasárnap

Húsvét negyedik vasárnapja

A mai vasárnapon az ősegyház által nagyon kedvelt jó pásztor képben Jézus hatalmas szeretetének kifejezését látjuk. Az emberek úgy tartoznak Krisztushoz, mint a juhok a pásztorhoz: féltő gonddal őrzi őket.
Igaz, a mai modern társadalom – a rossz és tragikus történelmi tapasztalat miatt – inkább óvakodik attól, hogy valakinek ellenőrizhetetlenül olyan tejhatalmat adjon, mint a pásztornak van a juhai fölött. Gondoljunk csak az elmúlt évszázad ideológiai rendszereire s azoknak következményeire. Sőt, még azt sem szeretik az emberek, ha őket jámbor juhoknak, bárányoknak nevezik, vagy gondolják. Mindenki igényt tart arra, hogy egyéniségként ismerjék el. Mindenki inkább pásztor, mint juh szeretne lenni. Inkább vezér, mint vezetett.
Történt, hogy az egyik egyetem felvételijén a jelentkezőknek ki kellett tölteniük egy kérdőívet, melyen többek között ez a kérdés is szerepelt: „Ön vezető típus-e?” Az egyik felvételiző lány, ha nagy nehezen is, de lelkiismerete szerint becsületesen megválaszolta: nem, nem vagyok vezető típus. Aggódott, s úgy érezte, ez a válasza sorsdöntő lehet – persze negatív értelemben, hisz sokan jelentkeztek az egyetemre, s ők biztos az „elvárt” vezető típusok. Pár hét múlva azonban meglepő választ kapott az egyetem tanulmányi vezetőjétől: „Kedves felvételiző, a jelentkezési lapokból kitűnt, hogy ebben a következő tanévben 1452 új vezetőnk lesz. Mi elfogadtuk az ön jelentkezését azért, hogy legalább egyvalaki legyen, akit vezethetnek, akit vezetni tudunk majd.
Néha talán mi is túlságosan biztosak vagyunk magunkban és sokszor nem is tartunk igényt a vezetésre. Pedig a lehetőség naponta fel van kínálva mindannyiunk számára, hogy lelkileg vezessen minket az, aki mindent tud… Naponta vannak szentmisék, naponta van lehetőségünk őszinte imádságra, ahol az Isten személyesen akar velünk találkozni, személyesen megmutatni azt az utat, ami számunkra a legjobb, legbiztosabb. Naponta akar vezetni minket.
Mert mindannyian vezetésre szorulunk. Még ha ezt fájdalmas is beismernünk, vagy elfogadnunk. Szánjuk és sajnáljuk a fogyatékkal élőket, az ágyukhoz kötötteket, a betegeket, akik ki vannak szolgáltatva valakinek a segítségének, akikhez gondozó, ápoló szükséges. S ha netán mi kerülünk ilyen helyzetbe, nehezen fogadjuk el a segítő kezet… De már most meg kell tanulnunk: nekem is szükségem van ápolóra, vezetőre. Nem vagyok mindentudó, de van Valaki, aki mindentudó. Nem vagyok tökéletes, de van Valaki, aki tökéletes. S ez a Jó Pásztor, az Isten, ki mindent tud rólam, a képességimről és hiányosságaimról, múltamról, jelenemről, sőt, jövőmről is.
És olyan szép jelkép ez a feltámadási kereszt, s annak vándorlása is. Mikor megyünk vele, a kereszt megy legelöl, s utána megy mindenki más. Megpróbálhatnánk fordítva is: a tömeg menne előre – ki-ki merre, s a kereszt leghátul. De akkor vajon kit kellene követnie? Vajon akkor hol kötnénk ki? Szétszélednénk, s egyedül elvesznénk, eltévednénk. Hisz mindannyian más utakat ismerünk, más utakat szeretünk, más utakat választanánk. De mivel a kereszt megy elöl, az mindannyiunkat egy irányba – s jó irányba visz. Máshogy ez nem is menne. A kereszt is, mint a jó pásztor jár előttünk nem csak az ünnepélyes körmenetekben, hanem mindennapi életünkben is. Mert a kereszt útja az áldozatvállalás útja, a szeretet útja – mely a végső és tökéletes Szeretethez, Istenhez vezet minket.
Az imént hallottuk az evangéliumban: Vannak juhaim, de nem csak egy ismeretlen nyáj, hanem konkrét juhaim, akiket ismerek. „Ismerem őket” – mondta Jézus. XVI. Benedek pápánk a Názáreti Jézus című könyvében magyarázza, hogy az ismerni szó a görög nyelvben ugyanaz, mint a hozzá tartoznisajátjának lenni. Hasonlóan, ahogy a gyermek a szülőhöz tartozik: nem birtokként tartozik hozzá, hanem felelősségben. Mi Istenhez tartozunk, mert ő ismer minket. A mi feladatunk pedig egy mondatban foglalható össze: „Juhaim hallgatnak szavamra”. Ne csak vasárnaponként, hanem naponta hallgassunk szavára. De ehhez szükséges, hogy napi kapcsolatban legyünk vele. Kihasználva minden lehetőséget, mely adva van a vele való találkozásra. S így a harcban a liberális világ ellen, a világ „farkasai” ellen is bátran kiállunk, mert van Pásztorunk: „Farkasok közé küldelek / mint bárányokat. / Nem adok néktek farkasfogakat, / se vad, üvöltő hangot, / se tépő farkaskarmot. / Be kell érnetek füves legelővel, / – s olyan harcban, hol testi, nyers erő kell, / véretek csordul, csontotok roppan. / Mégis biztonságban, / mert Pásztorotok van.”

Kövessük a keresztet, a pásztort, s eljutunk életünk céljához.

2015. április 23., csütörtök

Halkan /ApCsel 8,26-40/

A szentleckében Isten szólt Fülöp diakónushoz, ő pedig „felkerekedett, és elindult”. Talán ezt természetesnek vesszük, hisz ha valakihez maga az Isten, vagy az ő angyala szól, akkor már hogyne hallgatna rá. Minden bizonnyal azonban ez az „isteni hang” nem egy mindenki által látható és ünnepélyesen szóló angyaltól jött – Fülöp sokkal inkább a lelkében érezhette az Úr, az Isten halk szavát, s azt követte.

Isten nagyon sokszor hozzánk is csak halkan szól, s csak a rá figyelő, az állandóan feléje forduló lélek hallja azt meg. Ma azért imádkozzunk, hogy mi is mindig fogékonyak legyünk Isten csendes szavára.

2015. április 22., szerda

Március 15-i visszaemlékezés - néhány hangulatkép a fáklyás körmenetről













































Nem utasítom el /Jn 6,35-40/

Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el” – hallottuk ma Jézusunktól. Ezek a szavak most talán nem sokat mondanak nekünk, hisz ha itt vagyunk nála, tiszta szívvel imádkozunk, neki tetszően próbálunk élni – miért is utasítana el. De mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, melyben azt gondoljuk majd: Az Isten talán már meg sem hallgat; elutasít; már nem szeret – vagy bűneink, vagy sikertelenségünk, vagy boldogtalanságunk miatt. Akkor majd juttassuk eszünkbe Jézus ma hallott ígéretét: ő senkit sem utasít el.

De ahhoz, hogy majd ez eszünkbe jusson, be jól kell véssük már most a szívünkbe. Mondjuk el magunkban többször-, szívből: „Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el”.