Miserend és hirdetések - Évközi 31. vasárnap

Halottak napján

Ma, Halottak napján hivatalosan az egész világ és az emberiség egész történelmének összes meghaltjára emlékezünk. De valljuk be: mi mindenekelőtt meghalt szeretteinkre gondolunk. Ők járnak az fejünkben, értük fáj a szívünk, miattuk szomorú a lelkünk.

S különösképpen nehéz, ha ott legbelül úgy érezzük, meghalt szülőnkért, testvérünkért, gyermekünkért vagy barátunkért nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt. Ha úgy érezzük, életében többször meglátogathattuk volna, jobban odafigyelhettünk volna rá, többször elmondhattuk volna, mennyire fontos nekünk. És ilyenkor tehetetlenek vagyunk, mert mindez már „késő bánat, eb gondolat”. De valójában nem. Nem vagyunk tehetetlenek. Sőt, nagyon is sokat tehetünk értük – többet, mint földi életükben bármikor.

Halottak napján ugyanis azokra a szeretteinkre gondolunk, akik a tisztítótűzben vannak – tisztítótűzben szenvednek. A tisztító tűz az isteni igazságosság börtöne, ahol – mintegy tűz által – megtisztul a lélek a bűneiért járó büntetésektől. Azok a lelkek pedig, akik ott vannak, magukon nem segíthetnek. Isten azonban megengedi, hogy mi, ittmaradt szeretteik lerövidíthessük szenvedésüket, vagy akár teljesen kiszabadíthatjuk őket onnan. Ezekben a napokban, és különösen ma olyan erőteljesen hangzik fel halottaink segélykiáltása: Ti tudtok segíteni – segítsetek! Lehetetlen, hogy ne essen meg rajtuk a szívünk, s ne siessünk szüleink, rokonaink, barátaink segítségére imáinkkal, rózsafüzérrel, jócselekedetekkel, szentáldozással, szentmisével, sőt a teljes búcsú elnyerésével. Mert ha ezeket a hathatós eszközöket nem használjuk fel, akkor semmit sem használ sem a virág, sem a koszorú, sem a temérdek mécses. Mindenekelőtt imádkozzunk szeretteinkért!

A török időkben sok magyar került török fogságba. Innen csak azok szabadulhattak ki, akikért óriási váltságdíjat fizettek az otthon maradt hozzátartozók. Havonta egyszer osztották ki a foglyok között az otthonról érkező postát. A rabok remegve várták, hátha elküldték értük a váltságdíjat. Egy tiszt olvasta fel a leveleket. Egyiknek ezt olvasta: „Feleséged jól van, egészséges”. „Váltságdíjat nem küldött?” – kérdezte kétségbeesetten a fogoly. „Nincs róla szó!” – válaszolta hidegen a tiszt. A másiknak szóló levélben ez állt: „Lányod férjhez megy, és házat kell nekik építenünk – ezért váltságdíjat nem küldhetünk...” Egy szegény öreg is levelet kapott – ő nem is gondolhatott váltságdíjra. De a feleségétől kapott levélben ezek álltak: „Drága Öregem! Mióta elvittek, szemem nem szárad ki a könnytől. Nem tudok nélküled élni. Másképp nem tudtam pénzt küldeni, csak így, hogy eladtam kis házunkat. Nem baj, ha nincs házunk, csak te velem legyél! Itt küldöm a váltságdíjat.”

Ugyanez a kis történet elevenedik meg meghalt szeretteink túlvilági életében. Ma postát kapnak tőlünk – és mennyire várták ezt a napot! De milyen sokan csalódnak közülük, mert csak ilyen üzenetet kapnak: rendbehoztuk sírodat...vittünk virágot...gyújtottunk gyertyát... Ők pedig fájdalommal kérdezik: csak ennyit? Váltságdíjat nem küldtetek?

Ha meghalt szeretteink tényleg szó szerint „szeretteink”, akkor mutassuk is meg szeretetünket irántuk: tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy minél előbb az örök boldogság helyére segítsük őket!