„A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs (...);A mennyek
országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett (...);A mennyek
országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik...” A mennyországról
tanít ma Urunk. Három példázatot is hallottunk tőle, amellyekkel közelebb
akarja hozni hozzánk azt a mennyet, melyről igaz, egy más helyen azt olvassuk:
„szem nem látta, fül nem hallotta, emberi
szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, kik őt szeretik”. Az
egyik oldalon el sem tudjuk képzelni, a másik oldalon viszont egyenesen arra
buzdít, késztet, ösztönöz minket Istenünk, hogy gondolkodjunk rajta. Vajon
miért? Miért kellene valami olyan dolgon törni az agyunkat, amit úgysem
érthetünk meg?
Talán azért, hogy
vágyódjunk rá. Mert az ember csak az után tud vágyakozni, amiről tudja, hogy
létezik, s amiről (ha nem is tudja pontosan, de) sejti, érzi, hogy nagyon jó, s
hogy az az, ami őt boldoggá teheti. Hisz csak az után vágyódunk, amit
valamennyire ismerünk, amit sejtünk, hogy milyen lehet. És mindenki vágyódik
valami után...
De vannak vágyak,
amelyek már teljesültek – de mégsem lettünk felhőtlenül boldogok. Ez pedig azt
támassza alá, amiről Szent Ágoston tanít: nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem
nyugszik benned, Istenünk. Egyedül Isten, s így egyedül az ő országa, az ő
országába való eljutás teljesítheti és töltheti be minden vágyunkat.
Az elmúlt napokban
kaptam egy csodálatos üzenetet, smst, amely – személy szerint – bennem igen megerősítette
a mennyországba való eljutás vágyát. Valaki így látja a mennyet, s így írta: Itt
a földön valami csodálatosat megálmodunk, ott pedig mindezt megtapasztaljuk. Tényleg
gyönyörű meglátás. És milyen igaz. Mert keveset tudunk a mennyről, de azt igen,
hogy ott minden vágyunk teljesül. Éppen ezért merjünk nagyot álmodni, mert ott a
legmerészebb álmunk, legnagyobb vágyunk is teljesülni fog. És ha ezt tartjuk
szemünk előtt, akkor mindenre képesek leszünk, hogy oda eljussunk. Ez lehet
talán a legnagyobb motiváció. S így válhat a mennyország a sajátunkká, a miénkké.
Nem egy közhellyé, hanem olyanná, mint pl. az otthonunk, amely a miénk. Hiába,
hogy az is csak ugyanannyi falból áll, mint a szomszéd háza, de mégis más, mert
a miénk. És azért szeretjük, mert a miénk.
Mécs László írja le
egyik versében, hogy sétálva az erdőben meglátott két szép, fehér tehenet. S
azon gondolkodott, miért, mitől is olyan szépek. S ekkor találkozott a jószágok
gazdájával, akitől meg is kérdezte: „Mitől olyan szép e két fehér tehén?” A
paraszt pedig csak annyit mondott: „Hát a miénk”. Mert a miénk. Mert ami a
miénk, azt szeretjük, s attól, a szeretettől valóságosan megszépül! Így
folytatja versét:
„Megszépül minden, ha valakié.
Be szép egy kiskert, ha valakié!
Be szép egy asszony, ha valakié!
Be szép a szívünk, hogyha szeretik!
Be szép az ország, hogyha szeretik!
Megszépül minden, hogyha szeretik!”
S így, ha így
sajátunkká, miénkké tesszük a mennyországot, akkor annyira megszépül, hogy tényleg
mindenünket odaadjuk érte, mint a kereskedő, aki egy nagyon értékes
igazgyöngyöt talált, s eladta mindenét, hogy azt megszerezze.