Mikor mi, papok egy-egy prédikációra készülünk inspiráció képpen el szoktuk olvasni
más lelkiatyák, lelki írók gondolatait. Péntek este én is elkezdtem olvasni egy
elmélkedést, mely a mai ünnepről, Pünkösd vasárnapjáról szólt. Az első mondat
után azonban megálltam, és nem is folytattam tovább az olvasást, mert annyira
megfogott az első mondat, hogy nem éreztem szükségét a folytatásnak. Egy
roppant egyszerű, köztudott tényt írt le az atya: „Ma van az Egyház születése napja”. De hisz ki ne tudná, hogy ma azt
ünnepeljük? Én is tudtam, mégis gondokodóba estem.
Nem könnyű,
nem egyszerű mindig együttérezni Egyházunkkal. De mivel ez a mai szentmise
egyben egy születésnapi ünnep, ezért finoman szólva is illő, hogy ünnepeljünk –
hisz mi is ugyanebbe az Egyházba tartozunk, ezen Egyház által részesülhetünk az
Isten szentségeiben, ez a mi Egyházunk, amely azért van, hogy általa, benne,
vele az Istenhez eljussunk. Ezért kell ma buzgó szívvel, s a tiszta szív
örömével együtt örvendenünk.
A szombati
csúksomlyói búcsúban a prédikáló lelkiatya egy nagyon fontos dologra hívta fel
a hívek figyelmét: Szent Lukács evangélistának második szentírási könyve, az
Apostolok cselekedetei azzal kezdődik, hogy Jézus mennybemenetele után a
tanítványok felmentek az emeleti terembe, és együtt imádkoztak – várták a
Szentlelket. Ezeket a szavakat olvasva pedig arra figyelhetünk fel, hogy az
Egyház élete nem valamiféle tevékenységgel kezdődik, hanem imádsággal. Mi pedig
olyan sokszor a feje tetejére állítjuk a dolgokat: tevékenykedünk, szervezünk,
sietünk, dolgozunk, gürcölünk, meg akarjuk váltani a világot (mégegyszer) – de
nem imádkozunk előtte. És sokszor csodálkozunk, hogy minden igyekezetünk
ellenére csak sikertelenséget élünk meg. Csodálkozunk, hogy nem jó ez a világ.
Csodálkozunk, hogy fiataljaink rossz úton vannak, pedig mi annyit dolgoztunk
értük, annyi mindent megadtunk nekik. De ha ott tartunk, ahol tartunk, az nagy
mértékben azért van, mert elfelejtettünk elsősorban imádkozó emberek lenni,
mert nem vettünk példát az imádkozó Egyházról. „Mert az imádkozó ember – hangoztatta a prédikáló atya – az Isten kezét fogja. S aki Isten kezét
fogja, az a jövőjét tartja a kezében”. Hogy nekünk hitünk van, azt
elődeinknek köszönhetjük. De hogy a jövő nemzedékének lesz-e hite, az már nem
az elődeinken múlik. Mert ma mi vagyunk azok, akiket néhány évtized múlva
elődöknek fognak hívni. Ezért nem elég, ha lakást, megélhetést, ismereteket,
iskoláztatást biztosítunk gyermekeinknek. Mindenekelőtt – s ezt a szót vegyünk
szó szerint – az egy Istenbe vetett élő hitet kell továbbadnunk nekik. Közülünk
hányan nőttetek fel szegénységben, nélkülözésben, igazán szerény körülmények
között – de hitben és hittel, és ma csak ez számít. Most pedig hány gyermek
megkap mindent, ami szemének-, szájának ingere – s mégsem kap meg semmit, ha
hitet nem kap.
Az idős
emberektől sokat tanulhat a fiatal – hisz nagy élettapasztalat van mögötte. Ma,
Pünkösd ünnepén Egyházunk a pontos számítások szerint az 1985. születésnapját
ünnepli. Így nyugodt szívvel és teljes igazsággal elmondhatjuk, hogy megélt
„egyet, s mást”, s hogy van élettapasztalata. Ő is szervez rengeteg programot,
rendezkedik, ünnepel, ünnepeltet, kórházakat tart fenn, szegényekről
gondoskodik... de mindezek és mindenek előtt imádkozik – imádkozó Egyház a
miénk.
Pünkösd, a
Szentlélek kiáradásának és az Egyház születésének ünnepén ezt tanuljuk meg
mindannyian: minden tevékenységünket – legyen az munka, tanulás, pihenés,
szórakozás – imával kezdjük. Sokszor elég egy rövid, őszinte szívből fakadó
sóhaj: „Szentlélek Isten, szállj re rám!” A Szentlélek pedig eljön,s
megszenteli munkánkat, tanulásunkat, pihenésünket. E mai szép ünnepen pedig
együtt tanuljuk meg, és örömmel énekeljük a Szentlelket hívó Egyházunk szavait,
szent énekeit.
