2014. június 8., vasárnap

Pünkösdvasárnap

Mikor mi, papok egy-egy prédikációra készülünk  inspiráció képpen el szoktuk olvasni más lelkiatyák, lelki írók gondolatait. Péntek este én is elkezdtem olvasni egy elmélkedést, mely a mai ünnepről, Pünkösd vasárnapjáról szólt. Az első mondat után azonban megálltam, és nem is folytattam tovább az olvasást, mert annyira megfogott az első mondat, hogy nem éreztem szükségét a folytatásnak. Egy roppant egyszerű, köztudott tényt írt le az atya: „Ma van az Egyház születése napja”. De hisz ki ne tudná, hogy ma azt ünnepeljük? Én is tudtam, mégis gondokodóba estem.
Nem könnyű, nem egyszerű mindig együttérezni Egyházunkkal. De mivel ez a mai szentmise egyben egy születésnapi ünnep, ezért finoman szólva is illő, hogy ünnepeljünk – hisz mi is ugyanebbe az Egyházba tartozunk, ezen Egyház által részesülhetünk az Isten szentségeiben, ez a mi Egyházunk, amely azért van, hogy általa, benne, vele az Istenhez eljussunk. Ezért kell ma buzgó szívvel, s a tiszta szív örömével együtt örvendenünk.
A szombati csúksomlyói búcsúban a prédikáló lelkiatya egy nagyon fontos dologra hívta fel a hívek figyelmét: Szent Lukács evangélistának második szentírási könyve, az Apostolok cselekedetei azzal kezdődik, hogy Jézus mennybemenetele után a tanítványok felmentek az emeleti terembe, és együtt imádkoztak – várták a Szentlelket. Ezeket a szavakat olvasva pedig arra figyelhetünk fel, hogy az Egyház élete nem valamiféle tevékenységgel kezdődik, hanem imádsággal. Mi pedig olyan sokszor a feje tetejére állítjuk a dolgokat: tevékenykedünk, szervezünk, sietünk, dolgozunk, gürcölünk, meg akarjuk váltani a világot (mégegyszer) – de nem imádkozunk előtte. És sokszor csodálkozunk, hogy minden igyekezetünk ellenére csak sikertelenséget élünk meg. Csodálkozunk, hogy nem jó ez a világ. Csodálkozunk, hogy fiataljaink rossz úton vannak, pedig mi annyit dolgoztunk értük, annyi mindent megadtunk nekik. De ha ott tartunk, ahol tartunk, az nagy mértékben azért van, mert elfelejtettünk elsősorban imádkozó emberek lenni, mert nem vettünk példát az imádkozó Egyházról. „Mert az imádkozó ember – hangoztatta a prédikáló atya – az Isten kezét fogja. S aki Isten kezét fogja, az a jövőjét tartja a kezében”. Hogy nekünk hitünk van, azt elődeinknek köszönhetjük. De hogy a jövő nemzedékének lesz-e hite, az már nem az elődeinken múlik. Mert ma mi vagyunk azok, akiket néhány évtized múlva elődöknek fognak hívni. Ezért nem elég, ha lakást, megélhetést, ismereteket, iskoláztatást biztosítunk gyermekeinknek. Mindenekelőtt – s ezt a szót vegyünk szó szerint – az egy Istenbe vetett élő hitet kell továbbadnunk nekik. Közülünk hányan nőttetek fel szegénységben, nélkülözésben, igazán szerény körülmények között – de hitben és hittel, és ma csak ez számít. Most pedig hány gyermek megkap mindent, ami szemének-, szájának ingere – s mégsem kap meg semmit, ha hitet nem kap.
Az idős emberektől sokat tanulhat a fiatal – hisz nagy élettapasztalat van mögötte. Ma, Pünkösd ünnepén Egyházunk a pontos számítások szerint az 1985. születésnapját ünnepli. Így nyugodt szívvel és teljes igazsággal elmondhatjuk, hogy megélt „egyet, s mást”, s hogy van élettapasztalata. Ő is szervez rengeteg programot, rendezkedik, ünnepel, ünnepeltet, kórházakat tart fenn, szegényekről gondoskodik... de mindezek és mindenek előtt imádkozik – imádkozó Egyház a miénk.

Pünkösd, a Szentlélek kiáradásának és az Egyház születésének ünnepén ezt tanuljuk meg mindannyian: minden tevékenységünket – legyen az munka, tanulás, pihenés, szórakozás – imával kezdjük. Sokszor elég egy rövid, őszinte szívből fakadó sóhaj: „Szentlélek Isten, szállj re rám!” A Szentlélek pedig eljön,s megszenteli munkánkat, tanulásunkat, pihenésünket. E mai szép ünnepen pedig együtt tanuljuk meg, és örömmel énekeljük a Szentlelket hívó Egyházunk szavait, szent énekeit.

Miserend és hirdetések - Pünkösdvasárnap