Áldozócsütörtököt
ünneplünk ma. E számunkra talán kicsit furcsán hangzó megnevezés abból ered,
hogy az előző század közepéig ez a mai nap volt az utolsó, amikor a hívek még
elvégezhették a húsvéti szentáldozást, eleget téve az egyházi parancsnak: „legalább a húsvéti időben áldozzál”. Mi
pedig tudjuk, hogy ezen a húsvétvasárnap utáni negyvenedik napon azt
ünnepeljük, hogy a feltámadt Jézus fölment a mennybe. Erről szólnak ma az imák,
a szentírási olvasmányok – az egész szentmise.
De mi a
lényege e mai napnak? Szent Ágoston roppant egyszerűen ezt tanítja: „A mi
Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi
szívünk is.” Amióta ember az ember, tudja, hogy ott fönt van az
Isten, bár bizonyos, hogy nem fizikai, nem térbeli magasságról van szó, hanem
lelki értelemben ott fönt, a fönséges mennyországban van az Isten. Azért szállt
fel maga Krisztus is tanítványai szeme láttára – föl a mennybe. S oda kell,
hogy mi fölemeljük szívünket. Nem csak hogy fölfelé, a menny felé nézzen
szívünk, de hogy már ott is legyen. Hisz ugyanerre szólít fel minket a pap is
minden szentmisében: „Emeljük fel
szívünket!” Mi pedig azonnal válaszolunk: már „fölemeltük az Úrhoz!” De hogyan lehetséges ez? Emberi logikával ez
látszólag ellentmondás, de Isten végtelenségében minden lehetséges. Hisz Jézus
utolsó szavai is így hangzanak: „Én
veletek vagyok mindennap a világ végéig” – s ezek után fölemelkedik a
mennybe, más szóval: elmegy. Értjük ezt a látszólagos ellentmondást? Azt
mondja, velünk lesz, és elmegy. Hogy értsük, s helyesen értjük, Szent Ágoston
magyarázza: „Jézus, amikor ott (a
mennyben) van, velünk is itt van. És mi, amikor itt vagyunk, vele ott is
vagyunk. Ő itt van istenségével, hatalmával és szeretetével; mi pedig (…) az
iránta való szeretetünkkel mégis ott lehetünk.”
Ezt tanuljuk meg e mai fönséges ünnepen, hogy szívünk valóban állandóan
az Istennél legyen, s akkor maga Jézusunk alakítja azt át az ő Szent Szíve
szerint – mint azt oly sokszor kértük már. „A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon
felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is.” Őszinte,
tiszta, odaadó imádsággal valóban ma is a magasságokba emelkedhet a szívünk. Ezért
ha néhány perc múlva ezt felszólítást halljuk: „Emeljük föl szívünket!” – immár ne szokásból, de őszintén
feleljük: „Fölemeltük az Úrhoz!”
