2014. május 17., szombat

Húsvét ötödik vasárnapja

Egyszer egy turista kolostorba látogatott. Elbeszélgetett egy ottani szerzetessel, akit megkért, hogy mutassa meg neki a celláját, a szobáját, mert nagyon kíváncsi volt, hogyan is néz ki egy szerzetesi cella. Mikor belépett a szobába elcsodálkozott, mert szinte teljesen üres volt. Meg is kérdezte: - Hát a bútorai hol vannak? Mire a szerzetes: - És az ön bútorai?Az enyéim? Hisz én csak átutazóban vagyok itt. – Én is, felelte a szerzetes. – A mennybe tartok, csak egy kis időt töltök itt a földön. Igaz, vagy sem? Ki tudja. De elgondolkodtató.
Tény, hogy mi keresztények mind, itt a világban élünk,  mégis azt valljuk: zarándokok vagyunk. Valljuk, hogy életcélunk nem földi, hogy mennyei vágy vezérel minket. Ahogyan Nagy Szent Gergely pápa tanítja: „Gyulladjanak fel vágyaink a mennyeiek szeretetére; aki így szeret, az már az ég felé menetel.” Egy Krisztus utáni második századból származó levélből ezzel kapcsolatban egészen magasztos dolgokat hallhatunk magunkról, pontosabban az első keresztényekről: „Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik.” Mennyire igaz volt ez azokra a keresztényekre, akik az első századokban éltek. De vajon igaz ez ránk is? Ha a körülöttünk élő hitetlenek írnának rólunk jellemzést, ugyanezt írnák? Nem inkább éppen az ellenkezője igaz mindennek? Hisz annyiszor foggal-körömmel ragaszkodunk földi dolgainkhoz, kapcsolatainkhoz, tulajdonunkhoz. Annyit fáradozunk, hogy berendezzük házunkat, életünket, mintha örökké itt terveznénk élni. Annyira odafigyelünk, hogy gyermekeink minden földi jót megkapjanak. S minél több mindenünk van, annál jobban nyugtalanít, hogy azt el ne veszítsük. Nem távolodtunk el az első-, igazán „krisztusi”, keresztény testvéreink életvitelétől?
„Ne nyugtalankodjék szívetek!” – szól a mai evangélium. Hát hogy ne nyugtalankodnánk, mikor annyi veszély, baj fenyegeti a ... Mit? Mit fenyeget? Igen, mindazt, amit itt és ide gyűjtöttünk. Azt megeszi a rozsda, megrágja a moly. De Jéus azt üzeni: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” Ez az igazán fontos. S ha ez megvan, akkor semmi fontosat nem tudnak tőlünk elvenni. Így lehet bennünk az a nyugalom, amelyre Istenünk int. Ha tényleg ott van előttünk az életcél, s azt tapasztaljuk, hogy jó irányba tartunk, akkor valóban nincs okunk nyugtalankodni.
Az imádság, a gyakori, rendszeres imádság, szentségi élet az a megtartó és éltető erő, amely újra és újra a végső célt jeleníti meg, eleveníti fel. Ezért olyan fontos, és ezért nélkülözhetetlen (mégha sokszor nem is érezzük szükségét) az ima az életünkben, hogy az örök élet szemszögéből nézzünk a saját életünkre. „Ne nyugtalankodjék szívetek! Atyám házában sok hely van.” Ez a mi fő célunk, hogy oda jussunk. Az igazi és legfőbb „igénye” egy kereszténynek nem lehet más, csak az Isten. Ezért a lényeg és legfontosabb, hogy az Isten országát elnyerjük. Ne hagyjuk magunkat semilyen más irányba eltéríteni. Ugyancsak a a Nagy Szent tanít: „Azokat, akik az égi haza örömét keresik, ne tartóztassa fel semmiféle akadály: hiszen ha egyszer valaki egy kitűzött cél felé tart, akkor e törekvéstől az út nehézségei már nem tántoríthatják el. De csábító kellemességek se térítsenek el bennünket, hiszen igazán oktalan az a vándor, aki egyszerre elfelejti, hogy hová is készült, mihelyt útján egy szép virágos rétet megpillant.”

Sose felejtsük, hogy hová is készülünk, hogy hová is indultunk el. Az Atya házában sok hely van, s a helyek készen állnak. Az utat pedig már ismerjük – járjuk is végig!
leközölve a Remény-ben