Néhány perce
– mint azt bizonnyal tudjuk – szentatyánk két megboldogult pápát avatott
szentté: II. János Pált és XXIII. Jánost. Hogy kik voltak ők? Sokat tudunk, s
talán még többet beszélhetnénk rólunk, mert van mit mondani életükről. Ma
azonban egyetlen dologra összpontosítsunk, mely közös volt mindkettőjükben:
hitvallók voltak. Istennek, a feltámadt Krisztusnak tanúi ebben a világban, a
mi korunkban. Őt hirdették gondolataikkal, szavaikkal és tetteikkel.
Ebben az egy
titulusban minden benne van: hitvalló. S hogy ez egy mennyire fontos állapot,
küldetés, feladat, azt a legjobban a mai evangéliumi rész mutatja be nekünk.
Miről is szólt? Ha figyeltünk, azonnal azt mondjuk: a hitetlen Tamásról.
Annyira erős és meghatározó ugyanis Tamás apostol hitvallása, hogy szinte
minden mást, ami amellett történt, háttérbe szorít. Végre ő is találkozhatott a
feltámadt Úrral: azzal, akiben már a hitét is elvesztette. A vele való
találkozás pedig a kereszténység történelmének talán legszebb hitvallását
fogalmaztatta meg vele egyetlen sóhajtással: „Én Uram, én Istenem!” Tamás
– mondja egyik egyházatyánk – embert lát
maga előtt, de az Istent vallja meg. Honnan jön ez a hitvallás, felkiáltás?
Az érzelmek sugallják neki ezt? Aligha! Az ész diktálja? Bizony nem! A szívével
vallja mindezt! Azzal a szívvel, melyet betöltött az Isten szeretete, az Isten
hite és az Isten bölcsessége. Tamás apostol szívében túlcsordult az Istenhit –
s ez, mint egy szökellő forrás makulátlan, tiszta vizet, tiszta hitvallást
hozott a felszínre. A szentírás örök bölcsessége bizonyosodott be: „A szív
bőségéből szól a száj”. Szent Tamás nem bírta magában tartani e szavakat!
Ahogyan a nagy papköltő, Sík Sándor fogalmaz: „Hallják meg hívők és hitetlenek / Élet-halálra szóló eskümet! /
A szív
bősége zúg fel ajkamon, /
Az kényszerít a Krisztust vallanom.” Ha ugyanis
valaki találkozik az élő, feltámadt Krisztussal, akkor azt a hitet egyszerűen
nem képes magában tartani – „Az
kényszerít a Krisztust vallanom”. Tényleg így van ez?
A 18.
században élt itt egy különleges ember, aki nagy tiszteletnek örvendett. Ez az
ember is – Tamáshoz hasonlóan – találkozott Krisztussal, s megkapta tőle a hit
kegyelmét. Az ő szívében is ott volt az Isten szeretete és hite. És az ő
szívében is túlcsordult. Ő sem bírta mindezt magában tartani. Ő nem szóval, de
tettel fogalmazta meg hitét: Szent Iványi Ferencz Ipolyvarbón és környékén
templomot építtetett. Mi ez, ha nem hitvallás? Isten dicsőségére, a Legszentebb
Szentháromság tiszteletére felépíteni egy templomot, hogy nekünk legyen hol az
Istent dicsérnünk, s hogy az Isten itt lakhasson köztünk. Ha bárki megkérdezi
tőlünk "Ki volt Szent Iványi Ferencz?”, mit válaszolunk? Tudjuk, ki volt ő? Sok
titulusa van, melyek templomunk homlokzatán, s itt a szentélyben is olvashatók:
„királyi táblai protonotárius, királyi tanácsos, Sáros megye főispánja,
Magyarország tárnokmestere, országbíró...” De nekünk nem ez a fontos. Számunkra
ő hitvalló volt! Hitvalló. Aki hitének megvallásául nekünk templomot
építtetett. Sőt, azt mondhatjuk, ő magát az Egyházat adta nekünk. A latinban,
Egyházunk nyelvében mély tanításként ugyanaz a szó jelöli az Egyházat, mint a
templomot: Ecclesia. Szent Iványi Ferencz nekünk Ecclesiát, templomot, Egyházat
adott. S ahogyan szilárd és biztos hely e templom, úgy hitünk is – persze végtelenszer
jobban – szilárd, töretlen, mert biztos alapokon áll. Sík Sándor folytatja: „Hiszek, és hitem súlyos és kemény. /
Nem
tünde tan, nem pille vélemény. /
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: /
Igen és nem, kereken, magyarán.
/
Semmi csűrés és semmi csavarás, /
Ínyeskedés és köntörfalazás: /
Hiszem és
vallom, szeretem és élem, /
Amit az Egyház hinni ád elébem. /
Ebben a hitben
élek és halok: /
Katolikus vagyok.”
Az apostolok
Jézustól megkapták a hit kegyelmét. S ezzel a krisztusi hittel mintegy
szárnyakat kaptak. Hiszen másként hogyan indulhattak volna el tizenketten az
egész világra hirdetni az evangéliumot? Ők Istentől nem egy kis-,
természetfeletti segítséget, támogatást kaptak. A ma élő tizenkettőből lett
több mint két milliárd keresztény tanúsítja: Isten képes volt egy tucat
emberrel az egész világot megszólítani. Olyan csodálatosan gondolkodik a
papköltő: „Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.” Az apostolok isteni erőt, mintegy
szárnyakat kaptak, s ez a szárnyaló hit
A szent
Húsvét nyolcadának utolsó napja van. A feltámadt Krisztus itt jár közöttünk is.
Kérjünk tőle mi is ilyen szárnyaló hitet, mely mindennapi gondjaink közepette
is felemel minket, és segít az Úr-, a menny szemszögéből látni életünk sokszor akadályokkal
teli, kanyargós, útvesztőnek tűnő ösvényét. Élő hitünkkel kössünk mi is
szárnyakat, s legyünk hitvallók. Valljuk meg: „Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és
talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.”
