Jézus
korában a zsidók vallásukban különösképpen tisztelték a hagyományokat. Az volt
a legelső helyen – hogy azokat megtartsák. Olyannyira, hogy nem vették
számításba még azt sem, hogy egy-egy ilyen előírás teljesen elveszítette lelki
tartalmát, teljesen kiüresedett, s értelmetlenné vált – s puszta szokás vált
belőle. Mégis foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá.
Jézus látta
ezt, s ezért próbálta a kiüresedett hagyományokat új tartalommal megtölteni, visszaadni
eredeti értelmüket. Ezt a vitát hallottuk a mai evangéliumban.
Sokszor
pedig ma sincs ez másképp. Ma is van sok szokás, melyekhez ragaszkodunk, pedig
régen elvesztették eredeti értelmüket, feladatukat. Például gondoljunk csak
bele: kit hívunk egy kereszteléskor keresztszülőnek, kit hívunk egy bérmáláskor
bérmaszülőnek? Tényleg azt, aki példakép lehetne a gyermeknek? Azt, aki tényleg
tud segíteni a gyermek vallásos nevelésében? Vagy csak azt nézzük, hogy kinek „kell”
lennie, kinek kell viszonozni, kit „illik” stb?
Jézus ma is
meg akarja újítani ezeket a hagyományokat is, hogy valóban a dolgok,
kapcsolatok, személyek lényegét nézzük, s ne csak a „hagyományt”, mely sokszor igazából
már nem más, csak puszta, értelmetlen szokás.
