2014. augusztus 30., szombat

Évközi idő huszonkettedik vasárnapja

A budapesti Városligetben van egy szép kápolna, melyet az elmúlt században építettek – román stílusban. Egyszer jártam ott, s mikor beléptem, tekintetem azonnal az oltár fölött függő óriási, lenyűgöző feszületre irányult. S ami még inkább lenyűgözött, elgondolkodtatott, s mindmáig elgondolkodtat, az a kereszt alá vésett felirat volt: „Kereszttel jött öröm az egész világra”. A kereszttel jött öröm az egész világra – nem furcsa ez a kijelentés?

Ha egy bármilyen keresztre ránézünk – legyen az az út mentén, otthon a falon, vagy itt a templomban, bizonyára nem az öröm szó jut az eszünkbe. Hisz egy agyonkínzott, megfeszített ember függ rajta – mi pedig azonfelül azt is tudjuk, hogy nem csak egy ember, hanem maga az Isten Fia, a legszentebb, legártatlanabb van felszögezve. És mégis valaki azt írja: A kereszttel jött öröm az egész világra. Ha azonban mélyebben belemerülünk Istenünk üdvözítő tervébe, mi magunk is rájövünk: nagy igazság ez. Hisz az emberiség az első bűn által éppen a boldogságát veszítette el – Isten azonban nem hagyott minket örök reménytelenségben és szenvedésben. Megígérte a Megváltót, aki éppen az ember reményét, boldogságát adta vissza. Bár – mint tudjuk – nagyon nagy volt az ára: az Isten a saját Fiát áldozta fel. Eljött Jézus – Isten létére emberré lett, itt élt közöttünk, s a keresztig tartó engedelmességével véghezvitte a megváltás művét. S így valóban a kereszt lett az öröm hordozója.
Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból” – hallottuk az evangéliumban. Majd pedig „Péter félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Az apostolok még nem értették. Nem tudták elképzelni, hogy éppen Jézus kereszthalála lesz a legnagyobb öröm az egész világnak. S biztos, mi se vélekedtünk volna másképp. Hiszen Jézus azt mondta: nekem szenvednem kell, meg kell halnom – és úgy lesz jó, úgy kell lennie, az által lesztek boldogok. Talán mi jobban hittünk volna? Aligha. De ma, most már más a helyzetünk. Isten mindezt véghezvitte – megmutatta, bebizonyította, hogy valóban ez volt a tökéletes isteni terv és megvalósítás. Megmutatta, hogy igenis a keresztre volt szükség ahhoz, hogy sorsunk jóra fordulhasson. Bebizonyította a látszólagos ellentétet, paradoxont, hogy tényleg a  kereszttel jött öröm az egész világra.
Tanuljunk Urunktól ma is. Ne gondoljuk azt, hogy a mi mindennapi, vagy éppen különleges nehézségenk, problémáink, bajaink (még ha azokat saját magunknak is okoztunk) – egyszóval keresztjeink csak rosszat jelenthetnek. Krisztus keresztje azt tanítja: aki azt elviseli, hordozza, felajánlja, feláldozza keresztjét Istennek, azzal bizony nagy dolgokat vihet véghez. Az Isten elfogadta és megszentelte egyetlen Fia keresztjét: hogyne fogadná és szentelné meg a legnagyobb szeretettel a mi keresztjeinket is? Csak ajánljuk föl azokat neki. Mondjuk el, mi fáj, mi aggaszt, mi nyugtalanít. Ő pedig ad nekünk erőt, hogy bírjuk azt hordozni. Így tette egyszülött Fiával, s így tesz ő fogadott fiaival, velünk is.

Kereszttel jött öröm az egész világra”, és a mi keresztünkkel jöhet öröm a mi életünkre, családunkra, jövőnkre is. Ne lázadjunk ellene.

2014. augusztus 24., vasárnap

Miserend és hirdetések - Évközi 21. vasárnap


Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

Az idén szentté avatott XXIII. János pápa egy alkalommal visszaemlékezett, miként élte meg, hogy őt választották a bíborosok pápává, és a szokásoknak megfelelően ki kellett állnia a Szent Péter-bazilika erkélyére. Hatalmas reflektorokkal világították meg az erkélyre lépő pápát, aki az erős fény miatt szinte semmit sem látott a téren összegyűlt tömegből. Megáldotta a jelenlévőket, akik az új pápa köszöntésére a Szent Péter térre siettek, megáldotta a világot, majd az erkélyről visszalépve ezt gondolta magában: „Ha nem követem a szelíd és alázatos Mestert, semmit sem fogok látni a valóságból, vak leszek.”
„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”, kinek tartanak engem az emberek – kérdezte Jézus az apostolaitól. Első hallásra talán semmi különlegeset nem találunk ebben a kérdésben, azonban ha hitünket s Urunkat jobban ismerjük, igen is furcsállhatjuk a Jézusi érdeklődést. Ugyanis hányszor hallottuk az evangélisták leírásaiban, hogy Jézus ismerte az emberek gondolatait, belelátott gondolataikba – hisz isteni hatalma volt. De most mi történt? Talán alábbhagyott hatalma, hogy kérdeznie kell: kinek tartanak engem, kinek tartotok ti engem? Tudjuk, hogy Isten hatalma sosem hagy alább. És még inkább tudjuk, hogy Jézus pedig minden egyes szavával tanít, nevel, vezet minket. Azzal, hogy az apostoloktól kérdez, gondolkodásra készteti őket. És már mi is tudjuk, hogy sokszor egy-egy jó kérdés többet megtanít, hasznosabb, mint a legpontosabban megfogalmazott tények felsorolása. S Jézus hozzáállását látva kimondhatjuk: ő nem csak fújja a magáét – nem törődve a mi véleményünkkel, érzéseinkkel, élethelyzetünkkel, hanem éppen fordítva. Hagyja, hogy elmondjuk, mit érzünk, mit gondolunk, mit szeretnénk, hogyan látjuk. Ő pedig segít megérteni a dolgokat, eseményeket, s megvilágítja értelmünket isteni fényével, hogy mi is úgy lássunk, ahogy ő: nem csak a pillanat helyzetét, de a jövőnket, sorsunkat, s örök sorsunkat tartva legfontosabbnak. Hogy nehogy vakok legyünk, mint az előbb említett pápa a pillanat reflektorfényében.

Az Isten kíváncsi ránk. Kérdez, de nem csak udvariasságból, hanem tényleg figyel ránk, meghallgat. Mondjuk el neki mi is mindazt, ami bennünk van: örömünket, bánatunkat, aggodalmunkat, reményünket. S hagyjuk, hogy mindezt megvilágosítsa isteni fényével, s akkor mi is úgy fogunk látni, mint ő: mindig örök életünket tartva szem előtt.

2014. augusztus 22., péntek

Mennyei bölcsesség, apostoli erő - Szent X. Piusz

Mikor egy-egy szentet ünneplünk, a szentmise eleji könyörgés igyekszik összefoglalni az adott szent legfőbb erényét, érdemeit. Ma pl. Szent X. Piusz pápa könyörgésében így imádkoztunk: „Istenünk, te Szent X. Piusz pápát mennyei bölcsességgel és apostoli erővel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson Krisztusban.” Megfigyelhetjük, hogy Szent Piusz pápa életében elsősorban a mennyei bölcsesség, és az apostoli erő játszott főszerepet. S hogy mit üzen ez nekünk?

Szentjeink még haláluk után is tanítanak. Az effajta könyörgésekkel pedig arra buzdítanak, hogy mi is ilyen erényekre törekedjünk, és ilyen erényeket kérjünk Istentől. Ne problémáink megoldását, hanem inkább bölcsességet, hogy meg tudjuk azokat oldani. Ne azt, hogy elvegye tőlünk a nehézséget, hanem inkább erőt, hogy azt kiálljuk. Szent X. Piusz pápa is többek között ezt tanítja ma nekünk.

2014. augusztus 20., szerda

Szent István király

Szent István királyunk életéből ránk maradt több legenda is. Olvashatjuk, amint éjjeleket virrasztott – imádságban. Álruhában, koldusként felöltözve járt a nép között – s ilyenkor sok megaláztatás érte, melyeket azonban türelemmel viselt. S ezek a legendák mind azt mutatják, azt bizonyítják, hogy Szent István király bizony szó szerint értelmezte az evangéliumokat – Jézus Krisztus szavait. Nem jelképesen vette, vagy nem nézte azokat eltúlozottnak, hanem tudta: mindazok rá is érvényesek.
Mindebből pedig kiolvashatjuk, hogy ő magában nem a királyt nézte, hanem a megváltásra szoruló embert, akit semmi sem menthet föl az Istennek adandó tartozása alól. Másoknak király volt, uralkodó, vezér, Isten és maga előtt azonban alázatos ember. Ember, akinek elsősorban a saját lelkével kellett törődenie, s minden más csak ezután jött. Először Isten embere volt, lelke Istené volt, s csak azután volt uralkodó, vezér és király. Többek között ezzel a példával áll előttünk ma Szent István király. Hisz mindannyiunknak van valamilyen hivatása, feladata, küldetése. S minden bizonnyal ezen feladatunkat, munkánkat végezzük is becsületesen. Mindennél fontosabb azonban, hogy mindenekelőtt emberek legyünk. Olyan embernek tekintsük magunkat, aki rászorul Isten irgalmára, aki rászorul a bűnből való megváltásra, s akinek lelke üdvössége a legfontosabb. Maga a Szentírás is oly bölcsen, s teljes igazsággal tanítja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja?” Másoknak, mások előtt szülők, gyermekek, dolgozók, barátok vagyunk. Magunk és Isten előtt azonban emberek, akiknek lelkük van.

Éljünk Szent István példájára először komoly és mély lelki életet, s akkor minden egyéb más az életünkben helyes irányt vesz, megfelelő mértéket kap, s valóban minden javunkra válik.

2014. augusztus 19., kedd

Szent Bernát

Szent Bernát apát – mai szentünk – Egyházunk nagy védelmezője és tanítója volt. Mint pap, majd később apát, a szerzetesek elöljárója pontosan látta és tapasztalta az Egyház sokat emlegetett „hibáit”, amik persze az Egyházban szolgáló és élő emberek bűnei voltak. Ekkor azonban Szent Bernát nem fordult az Egyház ellen, vagy nem lépett ki abból, hanem minden erejével a bűnök orvoslására, gyógyítására törekedett. Beszédeivel tanította úgy a papokat, püspököket, mint a híveket az egyetlen üdvözítő útra.
Sokat tanulhatunk tőle, hisz mi is hasonló helyzetben vagyunk. Ma is látjuk az Egyház „hibáit”, azaz annak tagjainak bűneit. De ne felejtsük el soha, hogy éppúgy mi is tagjai vagyunk Egyházunknak, és ugyanúgy a bűnösöknek. Ezért mi is a Szent Bernát-féle utat válasszuk: a bűnöstől nem elfordulni kell, hanem segíteni neki visszatérni a helyes útra. Őt szép szavai miatt „mézajkú mesternek” is hívták. Ezzel megmutatta, hogy szép és igaz szóval bizony sok embernek segíthetünk.