2014. augusztus 31., vasárnap
2014. augusztus 30., szombat
Évközi idő huszonkettedik vasárnapja
A budapesti
Városligetben van egy szép kápolna, melyet az elmúlt században építettek –
román stílusban. Egyszer jártam ott, s mikor beléptem, tekintetem azonnal az
oltár fölött függő óriási, lenyűgöző feszületre irányult. S ami még inkább
lenyűgözött, elgondolkodtatott, s mindmáig elgondolkodtat, az a kereszt alá
vésett felirat volt: „Kereszttel jött
öröm az egész világra”. A kereszttel jött öröm az egész világra – nem
furcsa ez a kijelentés?
Ha egy bármilyen
keresztre ránézünk – legyen az az út mentén, otthon a falon, vagy itt a
templomban, bizonyára nem az öröm szó jut az eszünkbe. Hisz egy agyonkínzott,
megfeszített ember függ rajta – mi pedig azonfelül azt is tudjuk, hogy nem csak
egy ember, hanem maga az Isten Fia, a legszentebb, legártatlanabb van felszögezve.
És mégis valaki azt írja: A kereszttel jött öröm az egész világra. Ha azonban
mélyebben belemerülünk Istenünk üdvözítő tervébe, mi magunk is rájövünk: nagy
igazság ez. Hisz az emberiség az első bűn által éppen a boldogságát veszítette
el – Isten azonban nem hagyott minket örök reménytelenségben és szenvedésben.
Megígérte a Megváltót, aki éppen az ember reményét, boldogságát adta vissza.
Bár – mint tudjuk – nagyon nagy volt az ára: az Isten a saját Fiát áldozta fel.
Eljött Jézus – Isten létére emberré lett, itt élt közöttünk, s a keresztig
tartó engedelmességével véghezvitte a megváltás művét. S így valóban a kereszt
lett az öröm hordozója.
„Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki
Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az
írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból” – hallottuk
az evangéliumban. Majd pedig „Péter
félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!”
Az apostolok még nem értették. Nem tudták elképzelni, hogy éppen Jézus
kereszthalála lesz a legnagyobb öröm az egész világnak. S biztos, mi se
vélekedtünk volna másképp. Hiszen Jézus azt mondta: nekem szenvednem kell, meg
kell halnom – és úgy lesz jó, úgy kell lennie, az által lesztek boldogok. Talán
mi jobban hittünk volna? Aligha. De ma, most már más a helyzetünk. Isten
mindezt véghezvitte – megmutatta, bebizonyította, hogy valóban ez volt a
tökéletes isteni terv és megvalósítás. Megmutatta, hogy igenis a keresztre volt
szükség ahhoz, hogy sorsunk jóra fordulhasson. Bebizonyította a látszólagos
ellentétet, paradoxont, hogy tényleg a kereszttel jött öröm az egész világra.
Tanuljunk Urunktól ma
is. Ne gondoljuk azt, hogy a mi mindennapi, vagy éppen különleges nehézségenk,
problémáink, bajaink (még ha azokat saját magunknak is okoztunk) – egyszóval keresztjeink
csak rosszat jelenthetnek. Krisztus keresztje azt tanítja: aki azt elviseli,
hordozza, felajánlja, feláldozza keresztjét Istennek, azzal bizony nagy
dolgokat vihet véghez. Az Isten elfogadta és megszentelte egyetlen Fia keresztjét:
hogyne fogadná és szentelné meg a legnagyobb szeretettel a mi keresztjeinket
is? Csak ajánljuk föl azokat neki. Mondjuk el, mi fáj, mi aggaszt, mi
nyugtalanít. Ő pedig ad nekünk erőt, hogy bírjuk azt hordozni. Így tette
egyszülött Fiával, s így tesz ő fogadott fiaival, velünk is.
„Kereszttel jött öröm az egész világra”, és a mi keresztünkkel jöhet
öröm a mi életünkre, családunkra, jövőnkre is. Ne lázadjunk ellene.
2014. augusztus 24., vasárnap
Évközi idő huszonegyedik vasárnapja
Az idén szentté avatott
XXIII. János pápa egy alkalommal visszaemlékezett, miként élte meg, hogy őt
választották a bíborosok pápává, és a szokásoknak megfelelően ki kellett állnia
a Szent Péter-bazilika erkélyére. Hatalmas reflektorokkal világították meg az
erkélyre lépő pápát, aki az erős fény miatt szinte semmit sem látott a téren
összegyűlt tömegből. Megáldotta a jelenlévőket, akik az új pápa köszöntésére a
Szent Péter térre siettek, megáldotta a világot, majd az erkélyről visszalépve
ezt gondolta magában: „Ha nem követem a szelíd és alázatos Mestert, semmit sem
fogok látni a valóságból, vak leszek.”
„Kinek tartják az
emberek az Emberfiát?”, kinek tartanak engem az emberek – kérdezte Jézus az
apostolaitól. Első hallásra talán semmi különlegeset nem találunk ebben a
kérdésben, azonban ha hitünket s Urunkat jobban ismerjük, igen is
furcsállhatjuk a Jézusi érdeklődést. Ugyanis hányszor hallottuk az evangélisták
leírásaiban, hogy Jézus ismerte az emberek gondolatait, belelátott
gondolataikba – hisz isteni hatalma volt. De most mi történt? Talán
alábbhagyott hatalma, hogy kérdeznie kell: kinek tartanak engem, kinek tartotok
ti engem? Tudjuk, hogy Isten hatalma sosem hagy alább. És még inkább tudjuk,
hogy Jézus pedig minden egyes szavával tanít, nevel, vezet minket. Azzal, hogy
az apostoloktól kérdez, gondolkodásra készteti őket. És már mi is tudjuk, hogy
sokszor egy-egy jó kérdés többet megtanít, hasznosabb, mint a legpontosabban
megfogalmazott tények felsorolása. S Jézus hozzáállását látva kimondhatjuk: ő
nem csak fújja a magáét – nem törődve a mi véleményünkkel, érzéseinkkel,
élethelyzetünkkel, hanem éppen fordítva. Hagyja, hogy elmondjuk, mit érzünk,
mit gondolunk, mit szeretnénk, hogyan látjuk. Ő pedig segít megérteni a
dolgokat, eseményeket, s megvilágítja értelmünket isteni fényével, hogy mi is
úgy lássunk, ahogy ő: nem csak a pillanat helyzetét, de a jövőnket, sorsunkat,
s örök sorsunkat tartva legfontosabbnak. Hogy nehogy vakok legyünk, mint az
előbb említett pápa a pillanat reflektorfényében.
Az Isten kíváncsi ránk.
Kérdez, de nem csak udvariasságból, hanem tényleg figyel ránk, meghallgat.
Mondjuk el neki mi is mindazt, ami bennünk van: örömünket, bánatunkat,
aggodalmunkat, reményünket. S hagyjuk, hogy mindezt megvilágosítsa isteni
fényével, s akkor mi is úgy fogunk látni, mint ő: mindig örök életünket tartva
szem előtt.
2014. augusztus 22., péntek
Mennyei bölcsesség, apostoli erő - Szent X. Piusz
Mikor egy-egy szentet
ünneplünk, a szentmise eleji könyörgés igyekszik összefoglalni az adott szent
legfőbb erényét, érdemeit. Ma pl. Szent X. Piusz pápa könyörgésében így
imádkoztunk: „Istenünk, te Szent X. Piusz pápát mennyei bölcsességgel és apostoli erővel
töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson
Krisztusban.” Megfigyelhetjük, hogy
Szent Piusz pápa életében elsősorban a mennyei bölcsesség, és az apostoli erő
játszott főszerepet. S hogy mit üzen ez nekünk?
Szentjeink még haláluk
után is tanítanak. Az effajta könyörgésekkel pedig arra buzdítanak, hogy mi is
ilyen erényekre törekedjünk, és ilyen erényeket kérjünk Istentől. Ne
problémáink megoldását, hanem inkább bölcsességet, hogy meg tudjuk azokat
oldani. Ne azt, hogy elvegye tőlünk a nehézséget, hanem inkább erőt, hogy azt
kiálljuk. Szent X. Piusz pápa is többek között ezt tanítja ma nekünk.
2014. augusztus 20., szerda
Szent István király
Szent István királyunk
életéből ránk maradt több legenda is. Olvashatjuk, amint éjjeleket virrasztott
– imádságban. Álruhában, koldusként felöltözve járt a nép között – s ilyenkor
sok megaláztatás érte, melyeket azonban türelemmel viselt. S ezek a legendák
mind azt mutatják, azt bizonyítják, hogy Szent István király bizony szó szerint
értelmezte az evangéliumokat – Jézus Krisztus szavait. Nem jelképesen vette,
vagy nem nézte azokat eltúlozottnak, hanem tudta: mindazok rá is érvényesek.
Mindebből pedig kiolvashatjuk,
hogy ő magában nem a királyt nézte, hanem a megváltásra szoruló embert, akit
semmi sem menthet föl az Istennek adandó tartozása alól. Másoknak király volt,
uralkodó, vezér, Isten és maga előtt azonban alázatos ember. Ember, akinek
elsősorban a saját lelkével kellett törődenie, s minden más csak ezután jött.
Először Isten embere volt, lelke Istené volt, s csak azután volt uralkodó,
vezér és király. Többek között ezzel a példával áll előttünk ma Szent István
király. Hisz mindannyiunknak van valamilyen hivatása, feladata, küldetése. S
minden bizonnyal ezen feladatunkat, munkánkat végezzük is becsületesen.
Mindennél fontosabb azonban, hogy mindenekelőtt emberek legyünk. Olyan embernek
tekintsük magunkat, aki rászorul Isten irgalmára, aki rászorul a bűnből való
megváltásra, s akinek lelke üdvössége a legfontosabb. Maga a Szentírás is oly
bölcsen, s teljes igazsággal tanítja: „Mit
használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja?”
Másoknak, mások előtt szülők, gyermekek, dolgozók, barátok vagyunk. Magunk és
Isten előtt azonban emberek, akiknek lelkük van.
Éljünk Szent István
példájára először komoly és mély lelki életet, s akkor minden egyéb más az
életünkben helyes irányt vesz, megfelelő mértéket kap, s valóban minden javunkra
válik.
2014. augusztus 19., kedd
Szent Bernát
Szent Bernát apát – mai
szentünk – Egyházunk nagy védelmezője és tanítója volt. Mint pap, majd később
apát, a szerzetesek elöljárója pontosan látta és tapasztalta az Egyház sokat
emlegetett „hibáit”, amik persze az Egyházban szolgáló és élő emberek bűnei voltak.
Ekkor azonban Szent Bernát nem fordult az Egyház ellen, vagy nem lépett ki
abból, hanem minden erejével a bűnök orvoslására, gyógyítására törekedett.
Beszédeivel tanította úgy a papokat, püspököket, mint a híveket az egyetlen
üdvözítő útra.
Sokat
tanulhatunk tőle, hisz mi is hasonló helyzetben vagyunk. Ma is látjuk az Egyház
„hibáit”, azaz annak tagjainak bűneit. De ne felejtsük el soha, hogy éppúgy mi
is tagjai vagyunk Egyházunknak, és ugyanúgy a bűnösöknek. Ezért mi is a Szent
Bernát-féle utat válasszuk: a bűnöstől nem elfordulni kell, hanem segíteni neki
visszatérni a helyes útra. Őt szép szavai miatt „mézajkú mesternek” is hívták.
Ezzel megmutatta, hogy szép és igaz szóval bizony sok embernek segíthetünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)