2014. július 27., vasárnap
2014. július 26., szombat
Évközi idő tizenhetedik vasárnapja
„A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs (...);A mennyek
országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett (...);A mennyek
országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik...” A mennyországról
tanít ma Urunk. Három példázatot is hallottunk tőle, amellyekkel közelebb
akarja hozni hozzánk azt a mennyet, melyről igaz, egy más helyen azt olvassuk:
„szem nem látta, fül nem hallotta, emberi
szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, kik őt szeretik”. Az
egyik oldalon el sem tudjuk képzelni, a másik oldalon viszont egyenesen arra
buzdít, késztet, ösztönöz minket Istenünk, hogy gondolkodjunk rajta. Vajon
miért? Miért kellene valami olyan dolgon törni az agyunkat, amit úgysem
érthetünk meg?
Talán azért, hogy
vágyódjunk rá. Mert az ember csak az után tud vágyakozni, amiről tudja, hogy
létezik, s amiről (ha nem is tudja pontosan, de) sejti, érzi, hogy nagyon jó, s
hogy az az, ami őt boldoggá teheti. Hisz csak az után vágyódunk, amit
valamennyire ismerünk, amit sejtünk, hogy milyen lehet. És mindenki vágyódik
valami után...
De vannak vágyak,
amelyek már teljesültek – de mégsem lettünk felhőtlenül boldogok. Ez pedig azt
támassza alá, amiről Szent Ágoston tanít: nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem
nyugszik benned, Istenünk. Egyedül Isten, s így egyedül az ő országa, az ő
országába való eljutás teljesítheti és töltheti be minden vágyunkat.
Az elmúlt napokban
kaptam egy csodálatos üzenetet, smst, amely – személy szerint – bennem igen megerősítette
a mennyországba való eljutás vágyát. Valaki így látja a mennyet, s így írta: Itt
a földön valami csodálatosat megálmodunk, ott pedig mindezt megtapasztaljuk. Tényleg
gyönyörű meglátás. És milyen igaz. Mert keveset tudunk a mennyről, de azt igen,
hogy ott minden vágyunk teljesül. Éppen ezért merjünk nagyot álmodni, mert ott a
legmerészebb álmunk, legnagyobb vágyunk is teljesülni fog. És ha ezt tartjuk
szemünk előtt, akkor mindenre képesek leszünk, hogy oda eljussunk. Ez lehet
talán a legnagyobb motiváció. S így válhat a mennyország a sajátunkká, a miénkké.
Nem egy közhellyé, hanem olyanná, mint pl. az otthonunk, amely a miénk. Hiába,
hogy az is csak ugyanannyi falból áll, mint a szomszéd háza, de mégis más, mert
a miénk. És azért szeretjük, mert a miénk.
Mécs László írja le
egyik versében, hogy sétálva az erdőben meglátott két szép, fehér tehenet. S
azon gondolkodott, miért, mitől is olyan szépek. S ekkor találkozott a jószágok
gazdájával, akitől meg is kérdezte: „Mitől olyan szép e két fehér tehén?” A
paraszt pedig csak annyit mondott: „Hát a miénk”. Mert a miénk. Mert ami a
miénk, azt szeretjük, s attól, a szeretettől valóságosan megszépül! Így
folytatja versét:
„Megszépül minden, ha valakié.
Be szép egy kiskert, ha valakié!
Be szép egy asszony, ha valakié!
Be szép a szívünk, hogyha szeretik!
Be szép az ország, hogyha szeretik!
Megszépül minden, hogyha szeretik!”
S így, ha így
sajátunkká, miénkké tesszük a mennyországot, akkor annyira megszépül, hogy tényleg
mindenünket odaadjuk érte, mint a kereskedő, aki egy nagyon értékes
igazgyöngyöt talált, s eladta mindenét, hogy azt megszerezze.
2014. július 22., kedd
"Kiben Krisztus szerelme élt" - Szent Mária Magdolna
Szent Mária Magdolnát
ünnepeljük ma – róla, és a feltámadt Jézus találkozásáról szólt az evangélium
is. S ezzel az evangéliumi résszel kapcsolatban egy másik szentünk, Nagy Szent
Gergely pápa tanítja: „Miután Mária Magdolna Jézus sírjánál járt, és
nem találta ott az Úr testet, úgy vélte, hogy elvitték azt a sírból, és
jelentette a tanítványoknak. Ezek elmentek vele a sírhoz, megnézték azt, és ők
is arra gondoltak, hogy úgy áll a dolog, amint az asszony mondta. Rögtön
hozzáteszi az evangélium: A tanítványok aztán visszatértek övéikhez. És így
folytatja: Mária pedig ott állt a sír előtt, és sírt. El kell gondolkoznunk
azon, hogy ennek az asszonynak a lelkében milyen nagy szeretet lángolt; a tanítványok
ugyanis hazamentek, ő azonban el nem mozdult az Úr sírjától. Mivel nem találta,
kérdezősködött utána, sírva kereste; izzott benne a szeretet, és lángolóan
vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után. Ezért volt az, hogy egyedül ő látta
meg akkor az Urat, mert ott maradt, hogy keresse. Ebből láthatjuk, hogy az
állhatatosság adja meg a jó cselekedetnek az igazi értékét. Az Igazság (Szentírás)
szava is megerősíti ezt: Aki mindvégig kitart, az üdvözül.”
Többek között ezt tanítja nekünk mai szentünk, hogy nem elég a jót
akarni, hanem állhatatosan, kitartóan kell azt megvalósítani – akkor válnak tetteink
gyümölcsözővé. Imádkozzunk Mária Magdolna himnuszának szavaival, hogy effajta
szent, töretlen, állhatatos vágy lobogjon a mi szívünkben is:
Caravaggio: Mária Magdolna |
Ó, Magdalában nyílt virág,
kiben Krisztus szerelme élt,
kérd, hogy bennünk is égi
láng
gyullassza fel a szív tüzét!
2014. július 21., hétfő
Popule meus quid feci tibi? /Mik 6,1-4. 6-8/
Minden évben
a nagypénteki szertartáson énekeljük gyönyörűséges és mélységes gregorián
dallamon a ma hallott olvasmány szavait Mikeás prófétától: „Popule meus quid feci tibi – Ó, én népem,
teellened mit vétettem?” Ezeket a szemrehányó szavakat maga az Úr Krisztus
intézi hozzánk, népéhez. A pap felemeli a keresztet, s a kereszten függő Krisztus nevében énekli: "Ó, én népem, teellened mit vétettem? Avagy mivel bántottalak meg? Én Egyiptom földjéről kihoztalak téged... s te keresztet készítesz Üdvözítődnek?" Hisz ő végtelen jóságával megállás nélkül adja nekünk kegyelmeit,
ajándékait, mi pedig oly sokszor bűnnel, elutasítással válaszolunk neki.
Gondolkodjunk,
elmélkedjünk Isten irántunk tanúsított végtelen jóságán. S akkor talán jobban
megutáljuk a bűnt, s szívünk sokkal inkább a hálaadás felé hajlik majd.
2014. július 20., vasárnap
Évközi idő tizenhatodik vasárnapja
Sokat
tanulhatunk, és szinte mindent megérthetünk a mai evangéliumból. Magyarázd
meg nekünk a példabeszédet – kérték meg Jézust az apostolok, miután
hazamentek. Gyönyörűen tanúskodnak ezek a szavak arról, hogy az apostolok
mennyire komolyan vették Jézus szavait, s hogy nem csak akkor gondoltak rájuk,
mikor azokat hallgatták, hanem még otthon is – igyekeztek minél jobban
megérteni és megvalósítani azokat.
Minden
bizonnyal velünk is megesett már, hogy nem teljesen értettük, sőt, talán az is,
hogy egyáltalán nem értettük, miről is szólt, mi volt a lényege az
evangéliumnak, vagy valamely másik szentírási szakasznak a vasárnapi
szentmisén. Persze az is lehet, hogy ez teljesen hidegen hagyott, nem is
érdekelt. Meghallgattuk – szép volt, jó volt, ennyi. A vasárnapi homíliák
azonban többek között arra szolgálnak, hogy megmagyarázzák a homályos részeket.
De ma maga az Isten magyarázza meg az ő saját szavait.
Ahogy
hallottuk az evangélium második felében: arról beszélt, hogy akár jók, akár
bűnösök vagyunk, ő, az Isten élni hagy minket a földön. Sőt, nem csak hogy
hagy, hanem táplál, éltet minket. Isten, a mi mennyei Atyánk – ahogyan egy más
helyen tanítja Urunk – „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad
igazaknak is, bűnösöknek is”. Nem csak hogy nem pusztítja el a gonoszokat,
nem csak hogy megtűri, de “fölkelti rájuk napját”, azaz táplálja, élteti… Nem
igazságtalanság? – kérdezhetik az igazak. Mily végtelen jóság – sóhajtoznak a
bűnösök.
Kívülről
teljes egészében senki nem látja, mi van, mi játszódik le bennünk. Mennyire
tiszta és Istenhez méltó az életünk. Kívülről nem látszik, igazak, vagy
gonoszak vagyunk. Isten azonban irgalmas. De a végső ítéletkor, mely lehet fél
perc, de ugyanúgy ezer év múlva, igazságos lesz – a jókat megjutalmazza, a
gonoszokat örök kárhozattal bünteti. Akkor „az Emberfia elküldi angyalait,
hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt.
Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig
mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában.”
A mai
evangéliumi tanítás valóban annyira világos, hogy csak az nem érti azt meg, aki
nem akarja, aki mindezek ellenére is megkeményíti szívét. Mert ennél
egyértelműbben még talán sosem beszélt hozzánk az Isten. Valóban, akinek van
füle, hallja meg!
2014. július 19., szombat
Falunap Ipolyvarbón
Az idei
falunapunkat kezdjük el ezzel a szentmisével. A falunapnak pedig magától
értetődően egyik és legfőbb jellemzője, hogy ilyenkor a falu együtt ünnepel. Ez
nem egy magán-, vagy személyes ünneplés, hanem a falu egész lakossága kell,
hogy együtt legyen, együtt szórakozzon, együtt pihenjen.
Szokták
mondani: „Nem vagyunk egyformák.”
Egyesek pedig hozzáteszik, hogy „szerencsére”,
mások pedig, hogy „sajnos”.
Szerencsére, vagy sajnos, egy biztos: tényleg nem vagyunk egyformák. S mivel
különbözőek vagyunk, különböző módon látjuk a dolgokat, az eseményeket – s
egymást is. Ez pedig sokszor nézeteltéréshez, konfliktushoz, haraghoz –
egyszóval széthúzáshoz vezet. De talán nem is fontos ezt ecsetelni, mindannyian
tudjuk. Azonban ez a mai falunap is segíthet abban, hogy újra eggyé
kovácsolódjunk, hogy ha eddig bárki iránt, és bármilyen harag, neheztelés is
volt szívünkben, most kiírtsuk azt, s kezdjük tiszta lappal: adjunk tiszta
lapot magunknak, s ugyanúgy mindenkinek. Közös ünneplést kezdtünk ezzel a
szentmisével is, s Jézus nyomatékosan tanítja: mielőtt bemutatnád áldozatodat az Istennek, s eszedbe jut, hogy
felebarátodnak panasza van ellened, hagyd ott az ajándékod, menj, s előbb
békülj ki embertársaddal, és csak azután gyere, hogy bemutasd az áldozatod.
A lángelméjű
s nemeslelkű papköltő, Mécs László foglalta versbe Krisztus szeretet parancsát,
mely szerint szeretnünk kell nem csak Istent, de embertársainkat, sőt
ellenségeinket is. A költő is pontosan tudja, mennyire különbözünk, és épp
erről ír Emberek vagyunk című
versében:
Minden emberfiában önmagunkat
szeressük,
mert egy-test-egy-vér vagyunk...
Én voltam Ábel, Isten választottja,
s a
szőrös Káin szinte, szinte én!
Én őrjöngtem, míg görcsös bunkósbotja
Ábel
arany fejét véresre zúzta,
s én bújdokoltam erdők rejtekén.
Valóban,
minden ember ember, s így egymásnak testvérei vagyunk, ahogy a költő fogalmaz: egy-test-egy-vér vagyunk – annak
ellenére, hogy annyi mindenben különbözünk. Ezért mondja tovább:
Testvér, láttál tengert hajnal hasadtán!
Minden habocska más-más színt mutat:
piros, zöld, kék színt, ében is akad
tán,
és mégis mind, mind ugyanaz a tenger,
melyen hajók szelnek jövős utat.
Testvér, az Ember-óceán vizében
is minden vízcsepp más-más színt mutat;
Ábel kék, Dávid bíbor, Júdás ében,
és mégis mindig ugyanaz a Tenger,
s
hátán nagy eszmék szelnek szent utat.
Mily
gyönyörű hasonlat, és milyen mély igazság ez! És mindig ugyanaz a tenger –
mindig ugyanaz az ember. S ezen gondolkodva ugyancsak Mécs László már egy
többek által ismert verssora jut eszembe A
királyfi három bánatából:
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket
látni?
Hisz minden
édesanya szereti a gyermekét, legyenek bármilyen tulajdonságai, bármilyen
természete. Az édesanyák megmutatják: mindnekit lehet szeretni! És nagyon
szeretni.
Ez a mai
falunap is segíthet, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy egy nagy családot
alkossunk. Tegyük túl magunkat minden előítéleten, haragon, vagy sértésen.
Legyünk emberséges emberek, egymásnak testvérei, egy-test-egy-vérei. Adjunk új
esélyt egymásnak, s legfőképp saját magunknak, boldogságunknak, és fogadjuk meg
a bölcs, intő szót:
Minden emberben önmagadat szeresd:
közös
nagy Tenger csöppjei vagyunk,
Ha arcod eddig vad dühtől vereslett,
csontos
ököllel verd bűnbánó melled,
hiába testvér, emberek vagyunk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)