2014. július 26., szombat

Évközi idő tizenhetedik vasárnapja

A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs (...);A mennyek országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett (...);A mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik...” A mennyországról tanít ma Urunk. Három példázatot is hallottunk tőle, amellyekkel közelebb akarja hozni hozzánk azt a mennyet, melyről igaz, egy más helyen azt olvassuk: „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, kik őt szeretik”. Az egyik oldalon el sem tudjuk képzelni, a másik oldalon viszont egyenesen arra buzdít, késztet, ösztönöz minket Istenünk, hogy gondolkodjunk rajta. Vajon miért? Miért kellene valami olyan dolgon törni az agyunkat, amit úgysem érthetünk meg?
Talán azért, hogy vágyódjunk rá. Mert az ember csak az után tud vágyakozni, amiről tudja, hogy létezik, s amiről (ha nem is tudja pontosan, de) sejti, érzi, hogy nagyon jó, s hogy az az, ami őt boldoggá teheti. Hisz csak az után vágyódunk, amit valamennyire ismerünk, amit sejtünk, hogy milyen lehet. És mindenki vágyódik valami után...
De vannak vágyak, amelyek már teljesültek – de mégsem lettünk felhőtlenül boldogok. Ez pedig azt támassza alá, amiről Szent Ágoston tanít: nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk. Egyedül Isten, s így egyedül az ő országa, az ő országába való eljutás teljesítheti és töltheti be minden vágyunkat.
Az elmúlt napokban kaptam egy csodálatos üzenetet, smst, amely – személy szerint – bennem igen megerősítette a mennyországba való eljutás vágyát. Valaki így látja a mennyet, s így írta: Itt a földön valami csodálatosat megálmodunk, ott pedig mindezt megtapasztaljuk. Tényleg gyönyörű meglátás. És milyen igaz. Mert keveset tudunk a mennyről, de azt igen, hogy ott minden vágyunk teljesül. Éppen ezért merjünk nagyot álmodni, mert ott a legmerészebb álmunk, legnagyobb vágyunk is teljesülni fog. És ha ezt tartjuk szemünk előtt, akkor mindenre képesek leszünk, hogy oda eljussunk. Ez lehet talán a legnagyobb motiváció. S így válhat a mennyország a sajátunkká, a miénkké. Nem egy közhellyé, hanem olyanná, mint pl. az otthonunk, amely a miénk. Hiába, hogy az is csak ugyanannyi falból áll, mint a szomszéd háza, de mégis más, mert a miénk. És azért szeretjük, mert a miénk.
Mécs László írja le egyik versében, hogy sétálva az erdőben meglátott két szép, fehér tehenet. S azon gondolkodott, miért, mitől is olyan szépek. S ekkor találkozott a jószágok gazdájával, akitől meg is kérdezte: „Mitől olyan szép e két fehér tehén?” A paraszt pedig csak annyit mondott: „Hát a miénk”. Mert a miénk. Mert ami a miénk, azt szeretjük, s attól, a szeretettől valóságosan megszépül! Így folytatja versét:

Megszépül minden, ha valakié.
Be szép egy kiskert, ha valakié!
Be szép egy asszony, ha valakié!
Be szép a szívünk, hogyha szeretik!
Be szép az ország, hogyha szeretik!
Megszépül minden, hogyha szeretik!

S így, ha így sajátunkká, miénkké tesszük a mennyországot, akkor annyira megszépül, hogy tényleg mindenünket odaadjuk érte, mint a kereskedő, aki egy nagyon értékes igazgyöngyöt talált, s eladta mindenét, hogy azt megszerezze.

2014. július 22., kedd

"Kiben Krisztus szerelme élt" - Szent Mária Magdolna

Szent Mária Magdolnát ünnepeljük ma – róla, és a feltámadt Jézus találkozásáról szólt az evangélium is. S ezzel az evangéliumi résszel kapcsolatban egy másik szentünk, Nagy Szent Gergely pápa tanítja: „Miután Mária Magdolna Jézus sírjánál járt, és nem találta ott az Úr testet, úgy vélte, hogy elvitték azt a sírból, és jelentette a tanítványoknak. Ezek elmentek vele a sírhoz, megnézték azt, és ők is arra gondoltak, hogy úgy áll a dolog, amint az asszony mondta. Rögtön hozzáteszi az evangélium: A tanítványok aztán visszatértek övéikhez. És így folytatja: Mária pedig ott állt a sír előtt, és sírt. El kell gondolkoznunk azon, hogy ennek az asszonynak a lelkében milyen nagy szeretet lángolt; a tanítványok ugyanis hazamentek, ő azonban el nem mozdult az Úr sírjától. Mivel nem találta, kérdezősködött utána, sírva kereste; izzott benne a szeretet, és lángolóan vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után. Ezért volt az, hogy egyedül ő látta meg akkor az Urat, mert ott maradt, hogy keresse. Ebből láthatjuk, hogy az állhatatosság adja meg a jó cselekedetnek az igazi értékét. Az Igazság (Szentírás) szava is megerősíti ezt: Aki mindvégig kitart, az üdvözül.
Többek között ezt tanítja nekünk mai szentünk, hogy nem elég a jót akarni, hanem állhatatosan, kitartóan kell azt megvalósítani – akkor válnak tetteink gyümölcsözővé. Imádkozzunk Mária Magdolna himnuszának szavaival, hogy effajta szent, töretlen, állhatatos vágy lobogjon a mi szívünkben is:
Caravaggio: Mária Magdolna

Ó, Magdalában nyílt virág,
kiben Krisztus szerelme élt,
kérd, hogy bennünk is égi láng
gyullassza fel a szív tüzét!

2014. július 21., hétfő

Popule meus quid feci tibi? /Mik 6,1-4. 6-8/

Minden évben a nagypénteki szertartáson énekeljük gyönyörűséges és mélységes gregorián dallamon a ma hallott olvasmány szavait Mikeás prófétától: „Popule meus quid feci tibi – Ó, én népem, teellened mit vétettem?” Ezeket a szemrehányó szavakat maga az Úr Krisztus intézi hozzánk, népéhez. A pap felemeli a keresztet, s a kereszten függő Krisztus nevében énekli: "Ó, én népem, teellened mit vétettem? Avagy mivel bántottalak meg? Én Egyiptom földjéről kihoztalak téged... s te keresztet készítesz Üdvözítődnek?" Hisz ő végtelen jóságával megállás nélkül adja nekünk kegyelmeit, ajándékait, mi pedig oly sokszor bűnnel, elutasítással válaszolunk neki.

Gondolkodjunk, elmélkedjünk Isten irántunk tanúsított végtelen jóságán. S akkor talán jobban megutáljuk a bűnt, s szívünk sokkal inkább a hálaadás felé hajlik majd.

2014. július 20., vasárnap

Évközi idő tizenhatodik vasárnapja

Sokat tanulhatunk, és szinte mindent megérthetünk a mai evangéliumból. Magyarázd meg nekünk a példabeszédet – kérték meg Jézust az apostolok, miután hazamentek. Gyönyörűen tanúskodnak ezek a szavak arról, hogy az apostolok mennyire komolyan vették Jézus szavait, s hogy nem csak akkor gondoltak rájuk, mikor azokat hallgatták, hanem még otthon is – igyekeztek minél jobban megérteni és megvalósítani azokat.
Minden bizonnyal velünk is megesett már, hogy nem teljesen értettük, sőt, talán az is, hogy egyáltalán nem értettük, miről is szólt, mi volt a lényege az evangéliumnak, vagy valamely másik szentírási szakasznak a vasárnapi szentmisén. Persze az is lehet, hogy ez teljesen hidegen hagyott, nem is érdekelt. Meghallgattuk – szép volt, jó volt, ennyi. A vasárnapi homíliák azonban többek között arra szolgálnak, hogy megmagyarázzák a homályos részeket. De ma maga az Isten magyarázza meg az ő saját szavait.
Ahogy hallottuk az evangélium második felében: arról beszélt, hogy akár jók, akár bűnösök vagyunk, ő, az Isten élni hagy minket a földön. Sőt, nem csak hogy hagy, hanem táplál, éltet minket. Isten, a mi mennyei Atyánk – ahogyan egy más helyen tanítja Urunk – „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is”. Nem csak hogy nem pusztítja el a gonoszokat, nem csak hogy megtűri, de “fölkelti rájuk napját”, azaz táplálja, élteti… Nem igazságtalanság? – kérdezhetik az igazak. Mily végtelen jóság – sóhajtoznak a bűnösök.
Kívülről teljes egészében senki nem látja, mi van, mi játszódik le bennünk. Mennyire tiszta és Istenhez méltó az életünk. Kívülről nem látszik, igazak, vagy gonoszak vagyunk. Isten azonban irgalmas. De a végső ítéletkor, mely lehet fél perc, de ugyanúgy ezer év múlva, igazságos lesz – a jókat megjutalmazza, a gonoszokat örök kárhozattal bünteti. Akkor „az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában.

A mai evangéliumi tanítás valóban annyira világos, hogy csak az nem érti azt meg, aki nem akarja, aki mindezek ellenére is megkeményíti szívét. Mert ennél egyértelműbben még talán sosem beszélt hozzánk az Isten. Valóban, akinek van füle, hallja meg!

Miserend és hirdetések - Évközi 16. vasárnap


2014. július 19., szombat

Falunap Ipolyvarbón

Az idei falunapunkat kezdjük el ezzel a szentmisével. A falunapnak pedig magától értetődően egyik és legfőbb jellemzője, hogy ilyenkor a falu együtt ünnepel. Ez nem egy magán-, vagy személyes ünneplés, hanem a falu egész lakossága kell, hogy együtt legyen, együtt szórakozzon, együtt pihenjen.
Szokták mondani: „Nem vagyunk egyformák.” Egyesek pedig hozzáteszik, hogy „szerencsére”, mások pedig, hogy „sajnos”. Szerencsére, vagy sajnos, egy biztos: tényleg nem vagyunk egyformák. S mivel különbözőek vagyunk, különböző módon látjuk a dolgokat, az eseményeket – s egymást is. Ez pedig sokszor nézeteltéréshez, konfliktushoz, haraghoz – egyszóval széthúzáshoz vezet. De talán nem is fontos ezt ecsetelni, mindannyian tudjuk. Azonban ez a mai falunap is segíthet abban, hogy újra eggyé kovácsolódjunk, hogy ha eddig bárki iránt, és bármilyen harag, neheztelés is volt szívünkben, most kiírtsuk azt, s kezdjük tiszta lappal: adjunk tiszta lapot magunknak, s ugyanúgy mindenkinek. Közös ünneplést kezdtünk ezzel a szentmisével is, s Jézus nyomatékosan tanítja: mielőtt bemutatnád áldozatodat az Istennek, s eszedbe jut, hogy felebarátodnak panasza van ellened, hagyd ott az ajándékod, menj, s előbb békülj ki embertársaddal, és csak azután gyere, hogy bemutasd az áldozatod.
A lángelméjű s nemeslelkű papköltő, Mécs László foglalta versbe Krisztus szeretet parancsát, mely szerint szeretnünk kell nem csak Istent, de embertársainkat, sőt ellenségeinket is. A költő is pontosan tudja, mennyire különbözünk, és épp erről ír Emberek vagyunk című versében:

Minden emberfiában önmagunkat
szeressük, mert egy-test-egy-vér vagyunk...

Én voltam Ábel, Isten választottja,
s a szőrös Káin szinte, szinte én!
Én őrjöngtem, míg görcsös bunkósbotja
Ábel arany fejét véresre zúzta,
s én bújdokoltam erdők rejtekén.

Valóban, minden ember ember, s így egymásnak testvérei vagyunk, ahogy a költő fogalmaz: egy-test-egy-vér vagyunk – annak ellenére, hogy annyi mindenben különbözünk. Ezért mondja tovább:

Testvér, láttál tengert hajnal hasadtán!
Minden habocska más-más színt mutat:
piros, zöld, kék színt, ében is akad tán,
és mégis mind, mind ugyanaz a tenger,
melyen hajók szelnek jövős utat.

Testvér, az Ember-óceán vizében
is minden vízcsepp más-más színt mutat;
Ábel kék, Dávid bíbor, Júdás ében,
és mégis mindig ugyanaz a Tenger,
s hátán nagy eszmék szelnek szent utat.

Mily gyönyörű hasonlat, és milyen mély igazság ez! És mindig ugyanaz a tenger – mindig ugyanaz az ember. S ezen gondolkodva ugyancsak Mécs László már egy többek által ismert verssora jut eszembe A királyfi három bánatából:

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

Hisz minden édesanya szereti a gyermekét, legyenek bármilyen tulajdonságai, bármilyen természete. Az édesanyák megmutatják: mindnekit lehet szeretni! És nagyon szeretni.
Ez a mai falunap is segíthet, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy egy nagy családot alkossunk. Tegyük túl magunkat minden előítéleten, haragon, vagy sértésen. Legyünk emberséges emberek, egymásnak testvérei, egy-test-egy-vérei. Adjunk új esélyt egymásnak, s legfőképp saját magunknak, boldogságunknak, és fogadjuk meg a bölcs, intő szót:


Minden emberben önmagadat szeresd:
közös nagy Tenger csöppjei vagyunk,
Ha arcod eddig vad dühtől vereslett,
csontos ököllel verd bűnbánó melled,
hiába testvér, emberek vagyunk!