Áldozócsütörtök - Urunk mennybemenetele

Áldozócsütörtököt ünneplünk ma. E számunkra talán kicsit furcsán hangzó megnevezés abból ered, hogy az előző század közepéig ez a mai nap volt az utolsó, amikor a hívek még elvégezhették a húsvéti szentáldozást, eleget téve az egyházi parancsnak: „legalább a húsvéti időben áldozzál”. Mi pedig tudjuk, hogy ezen a húsvétvasárnap utáni negyvenedik napon azt ünnepeljük, hogy a feltámadt Jézus fölment a mennybe. Erről szólnak ma az imák, a szentírási olvasmányok – az egész szentmise.

De mi a lényege e mai napnak? Szent Ágoston roppant egyszerűen ezt tanítja: „A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is.” Amióta ember az ember, tudja, hogy ott fönt van az Isten, bár bizonyos, hogy nem fizikai, nem térbeli magasságról van szó, hanem lelki értelemben ott fönt, a fönséges mennyországban van az Isten. Azért szállt fel maga Krisztus is tanítványai szeme láttára – föl a mennybe. S oda kell, hogy mi fölemeljük szívünket. Nem csak hogy fölfelé, a menny felé nézzen szívünk, de hogy már ott is legyen. Hisz ugyanerre szólít fel minket a pap is minden szentmisében: „Emeljük fel szívünket!” Mi pedig azonnal válaszolunk: már „fölemeltük az Úrhoz!” De hogyan lehetséges ez? Emberi logikával ez látszólag ellentmondás, de Isten végtelenségében minden lehetséges. Hisz Jézus utolsó szavai is így hangzanak: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig” – s ezek után fölemelkedik a mennybe, más szóval: elmegy. Értjük ezt a látszólagos ellentmondást? Azt mondja, velünk lesz, és elmegy. Hogy értsük, s helyesen értjük, Szent Ágoston magyarázza: „Jézus, amikor ott (a mennyben) van, velünk is itt van. És mi, amikor itt vagyunk, vele ott is vagyunk. Ő itt van istenségével, hatalmával és szeretetével; mi pedig (…) az iránta való szeretetünkkel mégis ott lehetünk.”

Ezt tanuljuk meg e mai fönséges ünnepen, hogy szívünk valóban állandóan az Istennél legyen, s akkor maga Jézusunk alakítja azt át az ő Szent Szíve szerint – mint azt oly sokszor kértük már. „A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is.” Őszinte, tiszta, odaadó imádsággal valóban ma is a magasságokba emelkedhet a szívünk. Ezért ha néhány perc múlva ezt felszólítást halljuk: „Emeljük föl szívünket!” – immár ne szokásból, de őszintén feleljük: „Fölemeltük az Úrhoz!”

Kivel hogyan? - Néri Szent Fülöp

Néri Szent Fülöp-, mai szentünk életrajzában azt olvashatjuk, hogy „életvidám, nagy mókamester volt, mindamellett szigorú aszkéta”. Azaz másokkal szemben mindig kedves-, magával szemben viszont szigorú volt. Így vált szentté – így vált számunkra is példaképpé. Tanuljunk tőle.

Hajlamosak vagyunk ugyanis éppen ellenkező módon gondolkodni, cselekedni, élni: sokszor felrójjuk mások hibáit, szigorúak vagyunk családtagjainkkal szemben – nem nézünk el nekik semmit, miközben saját hibáinkat észre sem vesszük, vagy nyugodt lelkiismerettel mindent meg tudunk magyarázni. A szent fordítva teszi. Másokkal gyengéd, magával szemben azonban szigorú.

Ma ezt tanuljunk el szentünktől.

Miserend és hirdetések - Húsvét 6. vasárnapja

Húsvét hatodik vasárnapja

Néhány éve az egyik jó barátomtól kaptam egy angol nyelvű Szentírást Amerikából. Ami külön érdekesség benne, hogy azok a szavak, amelyeket Jézus mondott ki, piros betűvel vannak szedve. Tehát ha kinyitjuk az evangéliumoknál első látásra megtudhatjuk, melyek azok a szavak, amelyeket Jézus mondott. Pontosabban, mennyit is beszélt Jézus. Így böngészve a Szentírást felfedezhetjük, hogy Jézus beszédei általában  igen rövidek. De Szent János apostolnál az úgynevezett búcsúbeszéd – melyből egy részt az imént hallottunk – minden rekordot megdönt. Ez talán Jézus leghosszabb összefüggő, megszakítás nélküli beszéde az egész Szentírásban. Nevezhetjük ezt Jézus végrendeletének, utasításoknak az elkövetkezendő nehéz napokra, de az apostolok egész életére is. Jézus szavai megerősítének és biztatnak – ma is. Az idős emberek közismerten sokszor elfeledik, ami pár perce törtét velük, de ami gyerek- és ifjúkorukban történt, arra mindig emlékeznek. Így lehetett ez minden bizonnyal a már agg Jánossal is, aki már öregen írta meg az evangélimot: Jézus búcsúbeszédének minden szava lelkébe ivódott.

De vegyük csak jobban szemügyre Jézus szavainak értelmét, mondanivalóját: Mielőtt kimondta volna ezeket a szavakat, megjósolta Péter árulását, majd, e szavakat imával lezárva, elindult a Kédron patakon túlra. Volt ott egy kert… Ismerjük tovább. Íme, amit manapság szövegkörnyezetnek mondanak. Ez a búcsúbeszéd valójában a passió, a szenvedéströténet prológusa, nyitánya. Szeretetről, egységről, viszontlátásról beszél ott, ahol rejtett széthúzás és féltékenység, hűtlenség uralkodik. Ott, ahol árulás lóg a levegőben, és az érintettek még nem is igen fogták fel, hogy a búcsú pillanatait élik meg!

Van mit tanulnunk Jézustól! Micsoda nagyszerű lélek az, mely – miközben tudja, mennyit fog szenvedni – csakis a többiek vigasztalásán fáradozik. S azonfelül micsoda – mondhatnánk – merészség beszélni az egységről akkor, amikor minden széthullóban van! Talán korunk Európája-, s annak erkölcse-, jövője is széthullóban van, mi mégis tudunk egységről beszélni. Ugyanis Jézus ígérete alól korunk sem kap felmentést: „Az Igazság Lelke örökre veletek marad.” Maradjunk hűek Urunkhoz, az ő Egyházához, s akkor az Igazság Lelke, a Szentlélek a mi életünkben, a mi családunkban, községünkben és országunkban is láthatóan fog működni. Legyünk társai, munkatársai az Isteni Gondviselésnek. Így várjuk a Szentlelket!

Egy régebbi prédikáció nyomán.

Zsolozsma a papi szemináriumból

A következő felvételben egy kis bepillantást nyerhetünk 

szeminaristáink közös imájába.

Napkelte 2014. május 21-én az erdőbádonyi papi szeminárium ablakából

Pünkösdi zenés szentségimádás

Miserend és hirdetések - Húsvét 5. vasárnapja

Húsvét ötödik vasárnapja

Egyszer egy turista kolostorba látogatott. Elbeszélgetett egy ottani szerzetessel, akit megkért, hogy mutassa meg neki a celláját, a szobáját, mert nagyon kíváncsi volt, hogyan is néz ki egy szerzetesi cella. Mikor belépett a szobába elcsodálkozott, mert szinte teljesen üres volt. Meg is kérdezte: - Hát a bútorai hol vannak? Mire a szerzetes: - És az ön bútorai? – Az enyéim? Hisz én csak átutazóban vagyok itt. – Én is, felelte a szerzetes. – A mennybe tartok, csak egy kis időt töltök itt a földön. Igaz, vagy sem? Ki tudja. De elgondolkodtató.

Tény, hogy mi keresztények mind, itt a világban élünk,  mégis azt valljuk: zarándokok vagyunk. Valljuk, hogy életcélunk nem földi, hogy mennyei vágy vezérel minket. Ahogyan Nagy Szent Gergely pápa tanítja: „Gyulladjanak fel vágyaink a mennyeiek szeretetére; aki így szeret, az már az ég felé menetel.” Egy Krisztus utáni második századból származó levélből ezzel kapcsolatban egészen magasztos dolgokat hallhatunk magunkról, pontosabban az első keresztényekről: „Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik.” Mennyire igaz volt ez azokra a keresztényekre, akik az első századokban éltek. De vajon igaz ez ránk is? Ha a körülöttünk élő hitetlenek írnának rólunk jellemzést, ugyanezt írnák? Nem inkább éppen az ellenkezője igaz mindennek? Hisz annyiszor foggal-körömmel ragaszkodunk földi dolgainkhoz, kapcsolatainkhoz, tulajdonunkhoz. Annyit fáradozunk, hogy berendezzük házunkat, életünket, mintha örökké itt terveznénk élni. Annyira odafigyelünk, hogy gyermekeink minden földi jót megkapjanak. S minél több mindenünk van, annál jobban nyugtalanít, hogy azt el ne veszítsük. Nem távolodtunk el az első-, igazán „krisztusi”, keresztény testvéreink életvitelétől?

„Ne nyugtalankodjék szívetek!” – szól a mai evangélium. Hát hogy ne nyugtalankodnánk, mikor annyi veszély, baj fenyegeti a ... Mit? Mit fenyeget? Igen, mindazt, amit itt és ide gyűjtöttünk. Azt megeszi a rozsda, megrágja a moly. De Jéus azt üzeni: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” Ez az igazán fontos. S ha ez megvan, akkor semmi fontosat nem tudnak tőlünk elvenni. Így lehet bennünk az a nyugalom, amelyre Istenünk int. Ha tényleg ott van előttünk az életcél, s azt tapasztaljuk, hogy jó irányba tartunk, akkor valóban nincs okunk nyugtalankodni.

Az imádság, a gyakori, rendszeres imádság, szentségi élet az a megtartó és éltető erő, amely újra és újra a végső célt jeleníti meg, eleveníti fel. Ezért olyan fontos, és ezért nélkülözhetetlen (mégha sokszor nem is érezzük szükségét) az ima az életünkben, hogy az örök élet szemszögéből nézzünk a saját életünkre. „Ne nyugtalankodjék szívetek! Atyám házában sok hely van.” Ez a mi fő célunk, hogy oda jussunk. Az igazi és legfőbb „igénye” egy kereszténynek nem lehet más, csak az Isten. Ezért a lényeg és legfontosabb, hogy az Isten országát elnyerjük. Ne hagyjuk magunkat semilyen más irányba eltéríteni. Ugyancsak a a Nagy Szent tanít: „Azokat, akik az égi haza örömét keresik, ne tartóztassa fel semmiféle akadály: hiszen ha egyszer valaki egy kitűzött cél felé tart, akkor e törekvéstől az út nehézségei már nem tántoríthatják el. De csábító kellemességek se térítsenek el bennünket, hiszen igazán oktalan az a vándor, aki egyszerre elfelejti, hogy hová is készült, mihelyt útján egy szép virágos rétet megpillant.”

Sose felejtsük, hogy hová is készülünk, hogy hová is indultunk el. Az Atya házában sok hely van, s a helyek készen állnak. Az utat pedig már ismerjük – járjuk is végig!

leközölve a Remény-ben

Súlyos szavak /Jn 10,1-10/

Milyen szépen hangzanak Jézus szavai: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” Jó ezt hallgatni, s az efféle szavakat biztosan szívesen hallgatták Jézus tanítványai is. Nem sejtették azonban, hogy nemsokára mindez valósággá válik. Hogy Jézus tényleg feláldozza értük, értünk életét. Az egyszerű szavak akkor, a tettek közepette kaptak igazán súlyt, s akkor váltak igazán meghökkentővé, nyomatékossá.

Itt a szentmisén mi is mondunk sok jót, szépet... De a mi szavaink is akkor lesznek igazán nyomatésak, súlyosak és igazak, ha azokat tettek is követik. Ma erre tanít Urunk.