Mi az, mi ma örömet ad,
Mi az, mi ma könnyet fakaszt?
Tud az ember örülni a
szépnek
A szív mélyéből, mint ártatlan gyermek?
Van e még tékozló, ki
saját szennyét látva
Atyjához fordul mély bánatjában?
S érez-e még boldogat,
ha látja,
Annyi baj van szerte a világban?
Érez-e még vádat, ha
lelke ismerete
Furdallja, hogy újra csak bűnét szerette.
S ha igen, vajon jól
örülök én?
Jól csordul le könnyem arcom repedésén?
Talán joggal
tehetjük fel ezeket a kérdéseket ádvent harmadik vasárnapján, melyet szerte
keresztény világban az öröm vasárnapjának hívnak. Ugyanis ha ma körülnézünk
szeretteink, vagy bárhol a hívek körében, kevés olyant látunk, aki ma
különösképpen, különlegesen boldog lenne, önfeletten örülne. Az öröm vasárnapja
ez (legalább is annak kéne lennie), de valahogy mégsem különbözik ez a többi
naptól, vasárnaptól. Mégsem örömtelibb.
De vajon hol
a hiba? Miért nem örülünk mi hívek ma jobban, mint máskor?
Először
talán azt vegyük szemügyre, mi is a valódi öröm. Állandó mosolygás, vagy
kacagás? Vagy valami önfelett futkározás, ugrálás? Nem. Tudjuk, hogy ez kevés.
De talán meg kellene kérdezni egy édesanyát, aki éppen világra hozta gyermekét.
Ő nem ugrándozik, nem mosolyog-, nem nevet állandóan. Mégis leírhatatlanul,
kimondhatatlanul örül. Az öröm forrása ugyanis ott legbelül, a lélek legnagyobb
mélységében van. Nem lehet látni, csak tudni és érezni. Valami ilyen lehet az
igazi, tiszta és mélységes öröm.
Ma pedig
biztosak lehetünk benne, hogy Egyházunk sem hív ettől "könnyebb"-,
vagy közönségesebb-, felszínesebb örömre. Mai napunk öröme is legalább annyira
mély, mint az édesanya gyermeke fölöttije. S ennek az örömnek egyetlen oka van:
„Az Úr közel van”.
Az Úr közel
van. S hogy miért kellene ennek örülnünk? Vagy kinek kellene ezen örülnie?
Biztos vagyok benne, mindannyian megéltünk már valami hasonló helyzetet –
kisgyermekkorunkban:
Anyuka épp
nem volt otthon. S eszembe jutott, milyen jó lenne, ha valami kis meglepetést
készítenék neki – valamit, aminek megörülne. Elmosogattam. Mikor végeztem, még
mindig nem ért haza anyuka. De mindmáig emlékszek arra az izgatott, örömteljes
várakozásra: mikor jön már? Jöjjön már! Úgy vártam haza. Hogy meglássa azt a
jót, amit tettem.
De volt
ellenpélda is. Ugyanaz az anyuka „ugyanengem” megkért, hogy takarítsak ki. Nem
akaródzott. Nem is takarítottam. S mikor már tudtam, hogy nemsokára itthon van,
úgy féltem. Tudtam, hogy nem fog örülni – sőt, hogy baj lesz. Akkor nem vártam,
hogy jöjjön már – mert féltem, mi lesz.
S valahogy
így van ez az Úrra való várakozással is. Lehet örömteljes, izgatott várakozás.
De lehet aggódó, sőt rettegő „óralesés”: remélem, még nem jön. Minden azon
múlik, hogy mit tettünk. Olyat, amiről tudjuk: tetszeni fog Istennek, vagy az
ellenkezőjét.
Ezen a mai
napon, ádvent harmadik, s egyben az öröm vasárnapján lehet, a mi arcunk sem
lesz vidámabb, örömtelibb. Nem ujjongunk az örömtől, örömünk kicsit sem
felszínes – nem feltétlenül követeli meg a külső megnyilvánulást. Énekeink,
szentírási részeink nem az arcunkat érintik meg. Hanem ott legbelül, az örömre
és a bánatra legérzékenyebb ponton – szívünk mélyen okoznak örömet. Az
életünkön, életvitelünkön múlik, hogy öröm legyen a várakozás, hogy öröm legyen
az idei ádvent is. Sose azt nézzük, mennyi az, amit még megtehetünk, és Isten
még nem haragszik meg érte. Éppen az ellenkezőjére tanít ez a nap: azon
legyünk, hogy minél több olyat tegyünk, amiről tudjuk: tetszik az Istennek.
Ilyen egyszerű. Mint a kicsi gyermek, ki oly örömmel várja haza anyukáját: mert
jót tett, s tudja, anyuka örülni fog.
