Bátor emberekről
olvastunk az imént. Vagy talán inkább vakmerőkről, hisz egyszerűen szembeszálltak
Jézussal, az Istennel. A mai evangélium történései több dologra is
figyelmeztetnek, megtanítanak. Vegyük komolyan, s jól jegyezzük meg ezeket,
hisz tudjuk: más hibáján tanul az okos, az ostoba még a sajátján sem. Mi
ne legyünk ostobák.
A szadduceusok, a
zsidók egy csoportja, azért mentek Jézushoz, hogy próbára tegyék, hogy tőrbe
csalják őt. Egy más helyen olvassuk, hogy mikor Jézus a feltámadásról, az örök
életről beszélt, ők kinevették. Most sem jószándékkal közeledtek hozzá, nem
azért, hogy válaszát meghallgatva elgondolkozzanak a feltámadáson. S már maga
ez a hozzáállás is mélyen elgondolkodtató lehet. Megmutatja, hogy ha hiányzik
valakiből az igazi jó, nemes szándék, az Isten szavára való nyitottság, vagy
csak a józan gondolkodás, akkor annak aztán beszélhetünk az igazságról, az Istenről,
érvelhetünk hitünk mellett – mit sem ér. Ha valaki nem niytott az igazságra,
akkor (mint az evangéliumból is látjuk) maga az Isten sem változtatja őt meg.
Hisz ő respektálja döntésünket, nem tesz szabad akaratunk ellen.
A másik dolog maga
a feltámadás ténye. A szadduceusok nem hittek benne. S talán azt is
mondhatnánk: joggal. Hisz addig soha senki nem támadt még föl. Csupán beszéltek
róla, hogy majd, egyszer, valahogy, valamikor,/ a test és a lélek újra
összeforr./ Hogy a földi, bús élet után,/ jön egy másik test, melyben örök vér
csordogál./ De ember nem látta még,/ csak egy ígéret volt, mely szépnek szép./
De hogy tényleg lesz-e,/ nem tudta, csak az ég.
De ez az idő
elmúlt. Ma már senki sem mondhatja, hogy nem hiszek a feltámadásban, az örök
életben. Hisz Jézus, s ezt történelmi tények bizonyítják, ellenségei
megerősítik, apostolai életükkel pecsételik, Jézus elsőként feltámadt a
halálból. Nem csak beszélt róla, nem csak ígérte, hanem megcselekedte,
megtette, beteljesítette. Szent Lukács, aki éppen a mai evangéliumi részt is
megírta, így mutatja be magát, legfontosabb hivatását: Én a feltámadás
tanúja vagyok /ApCsel 1,22/. Nem evangélista, tanítvány, hithirdető, de a
feltámadás tanúja. Ugyanis a feltámadásról szóló krisztusi tanítás hitünk
alapja, reménye és lényege. Ez egy keresztény számára sem lehet már kérdés.
Én is azért lettem
pap, mert hiszem a feltámadást. Azért adom életemet értetek, mert hiszem, hogy
ha megismertetem veletek, és közvetítem nektek az Istent, akkor nem csak itt a
földön lesztek boldogok, hanem feltámadtok, s örökre azok lesztek. Hisz az örök
élet az alapja mindennek. Az egész vallásunknak, hitünknek, életünknek. Van
menyország, s az a mi hazánk. Így mondja a hívő költő:
Két
hazám van,
első és második hazám.
Mindkettőt szeretem.
A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem.
A második a föld
és az első az ég.
A második a közel,
az első: nem tudom,
közel vagy messze még.
Azt mondja: az első az ég. Nem a föld az első, hanem az ég! Hisz mi,
keresztények is nem azért tesszük a jót, nem azért vagyunk becsületesek, nem
azért szeretünk, nem azért járunk szentmisére, mert a mennybe akarunk jutni?
Nem az az első és legfontosabb, amiért mindent teszünk, amiért élünk? S
folytatja Túrmezei Erzsébet:
A
második hazám
virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem,
kaszanyéllel s építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem.
Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem.
De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám,
csak sírverem.
Ha nem lenne a halál után örök élet, mi, keresztények lennénk a
legszánalmasabbak. De van. A szadduceusok azóta már megtudták, saját bőrükön
tapasztalják, van föltámadás. Mi ne várjunk, hanem ránk már most ragyogjon első
hazánk fénye és reménye, hogy e második, földi hazát úgy rendezzük be, vagyis
úgy éljünk itt, hogy az első mindig is első marad, ahová minden keresztény
lassan, de biztosan halad.
