Július elején, mint láttátok, s tudjátok, újra itt
voltak közöttünk a Missziósok Budapestről. Mike atya, a vezetőjük mindig nagyon
fontosnak tartja, hogy ne egy helyen, mondjuk a tornateremben legyenek
elszállásolva, hanem külön külön – családoknál. Nem a kényelmesebb körülmények
miatt, hanem azért, hogy jobban megismerjenek titeket, egyházközösségünk
családjait, s minél jobb kapcsolatot tudjatok egymással kialakítani. Ez Mike
atya missziójának egyik fő missziós eszköze, amelyet talán nem is vettünk
észre. S talán azt sem vettük észre, hogy mikor befogadjuk őket, mint
missziósokat, akkor pontosan ránk érvényesek Jézus szavai: „Aki befogad egy
ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem
engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem” /Mk
9,37-38/. És éppen az effajta befogadásról az egész mai igeliturgia.
Ábrahámmal kezdtük ma az olvasmányokat, aki nem is
sejti, ki az a három ember, akiket meglátván azonnal befogad és megvendégel.
Csak később jön rá, hogy maga az Úr, az Isten volt az két angyalával. Milyen
nagy paradox: Nem ismerte fel bennük az Istent, de mégis megtett értük mindent,
mintha Istennek tenné. És mégis, közvetlenül neki tette.
Majd az evangéliumban hallottuk a már jól ismert
történéseket Máriáról, Mártáról, valamint Jézusról. A két asszony a legnagyobb
szeretettel fogadta házába az Urat, megvendégelte, a legjobbat adta neki minden
tisztelettel, figyelemmel és áldozattal. Ők maguk is látták, érezték, tudták,
hogy nem akárki jön közéjük! Nem egy a sok vendég közül, hanem maga az Úr!
Nagyszerű példák ezek, melyek ma is tanítanak
minket. Ma is ellátogat hozzánk az Úr – főleg azokhoz, akik szeretnnek eljönni
hozzá, de nem bírnak, nem tudnak. Betegeinkhez a legnagyobb ünnepek alkalmával
a pap magát az Úr Jézust viszi hozzátok. Különleges alkalom, különleges
kegyelem ez. De nagyon fontos, hogy úgy fogadjuk az Urat az Oltáriszentségben,
mint Ábrahám, és mint Mária és Márta fogadta: a legnagyobb szeretettel, féltő
gonddal, teljes odafigyeléssel, alázatosan, méltó hódolattal. Szüleink,
nagyszüleink még tudják, mit jelent ez. Mikor a hófehér asztalra már oda van
készítve a kereszt, a két gyertya, a szenteltvíz, s nem csak a beteg egyedül
várja az Urat, hanem ott van körülötte az egész család, mindenki, aki csak tud.
És mikor betér az Oltáriszentség a mi hajlékunkba, adjuk meg neki a legnagyobb
hódolatot! Hasonlóan, mint mikor itt, a templomba köszöntjük őt: hajtsük
térdet, boruljunk le előtte, mert ő a mi Istenünk! Sőt, ha már az utcán látjuk,
hogy a pap az Oltáriszentséggel megy, ott is álljunk meg, ott is hajtsunk
térdet! Ott is valljuk meg hitünket, s fejezzük ki hódolatunkat, imádatunkat
bárki szeme láttára. Így tették őseink, elődeink – nem csak szokásból, de
meggyőződésből. Régebben mindig egy ministráns ment az Oltáriszentség mellet
égő gyertyával, s ez mutatta, ez figyelmeztetett: a világ világossaga, az Úr
jár közöttünk.
Térjünk vissza mi is e szent hagyományhoz. Talán
nem így szoktuk meg, de éppen ezért, ha mától mi is így teszünk, akkor minden
bizonnyal nem csak valami külső szokás lesz ez, hanem a mi hitünk, az elő hitünk
megvallása. Fogadjuk mindig családostul az Urat, legyünk ott betegünkkel a
szentáldozás pillanatában, imádkozzunk vele együtt, köszöntsük vele együtt
otthonunkban is az Urat. Nem mindennapi esemény az, de ünnep kell, hogy legyen
minden családban, minden háznál.
Ábrahám, Mária, Márta – mindannyiuknak ünnep volt
az Úr látogatása. Tartozzunk mi is közéjük, mert ha mi is szeretettel fogadjuk
őt, jutalmul ő még nagyobb szeretettel fogad be majd minket az örök otthonba, a
mennyek országába.
