2013. május 11., szombat

Miserend és hirdetések - Húsvét 7. vasárnapja

























































Helyesbítés a Don Bosco ereklyével kapcsolatban - nem ezen a szerdán, hanem a következőn, május 22-én lesz Balassagyarmaton. Elnézést a tévedésért.

Húsvét hetedik vasárnapja


Minden szentmisén hallunk egy-egy evangéliumi részt. Halljuk, amint Jézus gyógyít, amint Jézus tanít, amint csodát tesz, amint imádkozik. De ha a mai rész, amit az előbb hallottunk, egészen különleges volt. Jézus imádkozott, de nem akármilyen szándékra!
Szent Atyám, nemcsak tanítványaimért könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem”. Jézus, az Isten értünk imádkozik! Föl tudjuk ezt fogni, kedves testvéreim? Tudjuk, mekkora közbenjárás ez, mekkora erőt adhat ez nekünk? Az Isten Fia az Atyjánál könyörög értünk, emberekért.
Így ha maga az Isten Fia könyörög az Istennél, biztos, hogy a legjobbat kéri nekünk. A legfontosabbat. „Hogy egyek legyenek”. Hogy ne a széthúzás, de az egység legyen ránk jellemző. Ne a széthúzás, de az egység jellemezze családjainkat, közösségünket, falunkat. De hogyan lehet bennünk egység, hogyan lehetünk egyek, mikor mindannyian mások vagyunk?
Ferenc pápánk néhány héttel ezelőtt egy nagyon találó példán megmagyarázta, hogyan is lehetünk mind egyek. Azt mondta, hogy egy zeneműben, egy szimfóniában nem az jelenti az egységet, hogy minden hangszer ugyanúgy ugyanazt a dallamot, szólamot játssza. Akkor együgyű lenne az egész. Az az egység, mikor az egyes hangszerek – amelyek mind más és más szólamot játszanak – harmóniában vannak egymással. Ha jó az egymáshoz való viszonyuk, ha hallgatják egymást, s alkalmazkodnak egymáshoz, összehangolódnak – akkor van meg a gyönyörű egység.
Mi is ezt keressük egymásban: hogyan tudnánk passzolni a másik emberhez – a családtagomhoz, az itt mellettem ülőhöz, a szomszédomhoz. Hogy amit én játszok, amit én teszek, az a másikét ne elrontsa, hanem szebbé, hasznosabbá tegye. Hogy mindenki a saját tehetségével, személyiségével családjaink, egyházközösségünk és falunk javát szolgálja, egységét, harmóniáját, összhangját erősítse.

Boldog Salkaházi Sára


Újra nagy szeretettel köszöntök mindenkit ezen a mai ünnepi szentmisén. Köszöntöm a Hídi vásár alkalmából érkezett vendégeinket, a Feltámadási kereszttel érkezetteket, minden vendéget, de ugyanúgy „hazai hívő“ testvéreimet is!
Piros színben tartjuk ezt a szentmisét, ugyanis korunk, a huszadik század egy nagy vértanúját, Boldog Salkaházi Sárát ünnepeljük éppen e napon, május 11-én. Vértanúnk először újságíró, majd politikus volt – később belépett a Szociális Testvérek Társaságába, ahol örök fogadalmat tett Istennek, hogy neki szenteli egész életét. Boldog Salkaházi Sára minden erejét, tudását bevetve segítette az üldözöttek mentését a II. világháború idején. Rendkívül izgalmas és mozgalmas életet, szent életet tudhatott maga mögött. Fiatalon, negyvenöt évesen elhurcolták, és azokkal együtt, akiket ő maga menekített, a Dunába lőtték. Tevékeny, tetterős, buzgó élete mindannyiunk számára példaadó. S életéről a legtöbbet talán Istenhez szóló saját jelmondata árul el a legtöbbet: „Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!
S korunk egy másik hölgyéről, Molnár Katalinról is megemlékezünk ebben a szentmisében – én őérte ajánlom ezt fel. Ő nincs feljegyezve a szentek listáján, de mindannyian tudjuk, milyen sokat tett földünkért, az Ipoly-mentéért, a jó kapcsolatok ápolásáért, magyarságunkért. Én magam nem ismertem, de sokszor hallom, látom, milyen nagyméretű, s nemes kezdeményezések és kivitelezések fűződnek nevéhez. Ő is fiatalon távozott el közülünk, hasonlóan, mint mai szentünk, Boldog Salkaházi Sára.
Mit üzennek ők nekünk? Mire tanítanak? Egy ilyen kis községben, mint a miénk, Ipolyvarbó, ahol szinte semmi munkalehetőség nincs, ahol a lakosság száma egyre csak fogy, ahol kevés a gyermek, a fiatal, az utánpótlás, ahol épphogy még fenntartható az iskola, s ahol egyre több embertől hallani: „minek itt csinálni valamit?” – van itt jövő? Érdemes itt „befektetni”? Vannak, akik talán irigykedve, mások meg borúlátóan mondják, mikor terveinkről beszélünk: játszóteret építeni? Minek, öt gyereknek? Ide, a magyar iskolába íratni a gyermeket? Eszementség, hisz mindjárt bezár! Építeni a fiatalokra? Hisz úgyis elmennek, elköltöznek innen…
Ezeket hallva gondolkodóba eshet még a jóakaró ember is: tényleg mi lesz? Talán tényleg hagynunk kéne az egészet, s valahogy még leélni nyugalomban, tétlenségben, meddőségben, lanyhaságban maradék életéveinket? Csak ettől ments meg minket, Istenem! Hogy tétlenek, szürkék, s önsajnálók legyünk. Hogy a nehéz helyzetet ne kihívásként, hanem végként lássuk. Ettől ments meg, Istenünk!
A nagy papköltő, Sík Sándor is látta ezt a helyzetet, ami talán most a mi helyzetünk, s így ír:

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól 
a meddőségtől, lanyhaságtól 
a naptalan és esőtelen égtől: 
ments meg Uram a szürkeségtől!



Édes az ifjak méntás koszorúja 
fehér öregek aranyos borúja 
virága van tavasznak, télnek: 
ne engedj Uram koravénnek!



Csak attól ments meg, keresők Barátja, 
hogy ne nézzek se előre, se hátra. 
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad
ne tűrd Uram, hogy bezáruljak!


Ne hagyj Uram megülepednem 
sem eszmében, sem kényelemben. 
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál 
s nem vágyni többre kis mái magamnál.


Ha jönni talál olyan óra, 
hogy megzökkenne vágyam mutatója 
kezem kezedben ha kezdene hűlni 
más örömén ha nem tudnék örülni,



ha elapadna könnyem a más bűnén ,
a minden mozgást érezni ha szűnném ,
az a nap Uram hadd legyen a végső: 
szabadíts meg a szürkeségtől!


Krisztusban szeretett hívő magyar nép! Ha Boldog Salkaházi Sára azt mondta volna: úgysem tudok mindenkit megmenteni, akkor minek? Ha Molnár Katalin azt mondta volna, úgysem fog minden sikerülni, akkor hagyjuk az egészet, akkor ma nem lennének szentjeink, s nem tudnánk kire emlékezni, s nem lenne ez a mai ünnepünk. De vannak szentjeink, van kire emlékeznünk, van mit ünnepelnünk, megy a kereszt évről évre, van kivel ünnepelnünk – s van mit tennünk! Nekünk is Ipolyvarbóiaknak, Balassagyarmatiaknak, Bucsaiaknak, bárhonnan vagyunk és bárhol élünk is: nem zökkenhet meg vágyunk mutatója, nem érhet minket naptalan, esőtelen ég, nem zárulhatunk be magunkba, s nem elégedhetünk meg az ostoba van-nal, hanem mindig kell vágyódnunk a többre, a jobbra. S tennünk is kell azért, hogy szebb, jobb, gazdagabb jövő jöjjön el gyermekeinkre, unokáinkra.
Orbán Viktor mondta nem olyan régen: Nem elég csak felelősséget érezni egymásért! Felelősséget is kell vállalni egymásért! Nagy különbség. Tegyünk hitünkért, tegyünk családjainkért, tegyünk gyermekeinkért, tegyünk nemzetünkért, s mondjuk ki, tegyük meg, amit Boldog Salkaházi Sára örvendezve tett és hirdetett: „Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!