Miserend és hirdetések - Húsvét 6. vasárnapja

Húsvét hatodik vasárnapja

„Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.” Jézus, mint hallottuk, már a mennybemenetelét készíti elő, amit néhány nap múlva ünneplünk meg. Búcsúbeszédében pontosan elmond mindent a tanítványoknak – mindent, amit tudniuk kell, ami hasznos lehet számukra. S ezzel egyben bebiztosítja az Egyház jövőjét – rájuk bízza az igehirdetést.

De Jézus most nem arról beszél, hogy majd így és így kereszteljenek, hogy hogyan térítsék meg az embereket, hogy mit prédikáljanak, hogy hova menjenek missziós útra. Teljesen mindennapi tanácsokat ad, a mindennapi életet akarja teljessé tenni a tanítványokban: „Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen.” Jézus a mintegy végrendeletében tanítványai mindennapi életéről gondoskodik. Gyönyörű példája ez annak, hogy a keresztény ember életének nem lehet csak egy teljesen különálló része az igehirdetés, a Krisztusról való tanúságtétel. Hanem az az élet, amelyet otthon, a munkában, az iskolában, a barátok között élünk: annak is teljes mértékben meg kell felelnie a tanítványi életnek – azzal, amire maga az Isten tanított, s adott példát. Nem elég néha beszélni az Istenről, de nagyon fontos mindig Istennek tetszően élni.

A legjobban talán a szülő-gyermek kapcsolatában figyelhetjük ezt meg. Nagyon sok mindenre megtanítják a szülők gyermeküket – egészen kiskortól naponta lehet látni a fejlődést, amint a gyermek kimondja a szülőktől hallott első szavakat, elkezd beszélni úgy, ahogy a szülő tanítja őt. De ez csak az egyik része. A legtöbbet a gyermek nem a szülő szavaiból, de a tetteiből tanulja meg. Hiába mondunk a gyermeknek olyat, amit mi sem teszünk meg – nem fogja elhinni, nem fogja megélni, mert látja, mi sem gondoljuk komolyan. Talán ti is észrevettétek már: a gyermek legjobban a szülő viselkedését utánozza – s nem csak kis korában, de sokszor egy egész életen át.

Egyszer történt, hogy egy édesapa éppen arról beszélt a tízéves fiának, hogy soha nem szabad hazudni, hanem mindig csakis az igazat szabad mondani. S ekkor megcsörrent a telefon. A gyermek vette fel. Pár másodperc után a gyermek befogta a telefon mikrofonját, s odaszólt az édesapjának: apu, munkából keresnek… Jaj fiam – mondta –, mondd meg nekik, hogy már úton vagyok, csak dugóba kerültem, azért kések.

Milyen fölösleges volt beszélni az igaz beszédről, de milyen sokat jelentett volna példát adni az igaz beszédről. S így van ez a keresztény életünkben is. Másoknak, a hitetleneknek beszélhetünk Istenről, meg arról, hogy kereszténynek lenni milyen magasztos, milyen felemelő, milyen erőt adó és üdvös dolog – ha nem ezt látják gondolkodásmódunkból, tetteinkből, életvitelünkből, nem ér semmit a puszta szó.

Jézus azt tanítja, hogy az otthoni, a munkahelyi, a barátok közötti életünk is tanúságtevő legyen. S ha ezt megtesszük, a körülöttünk élők is tanítványokká válhatnak. Ő előre megmondta mindezt, „mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”