Akik rendszeresen járnak templomba, azoknak – valószínűleg – feltűnt, hogy
milyen rövid az e vasárnapi evangélium. Alig néhány mondatot hallunk Urunktól,
aki a mára már jól ismert Pásztor – nyáj hasonlatot tárja elénk. Igaz, röviden,
de annál erélyesebben biztosít minket juhokat a p§sztor védelméről, s ígéri
célunk biztos elérést.
„Ismerem őket” – (juhaimat) mondta. XVI. Benedek emeritus pápánk a Názáreti
Jézus című könyvében magyarázza, hogy az ismerni szó a görög nyelvben ugyanaz,
mint a hozzá tartozni, sajátjának lenni. Hasonlóan, ahogy a gyermek a szülőhöz
tartozik: nem birtokként, hanem felelősségben. Mi Istenhez tartozunk, mert ő
ismer minket.
De milyen a jó pásztor? Mitől
jó egy pásztor? Attól, hogy tudja, mire van szüksége a juhoknak. Sokkal jobban
tudja, mint az kicsi juh, hogy mi az, ami tényleg kell neki, s mi az, ami nem
tenne jót neki. Az Isten pedig még nálunk magunknál is jobban ismer minket. Hogy
ezt jobban megértsük, befogadjuk Urunknak ezt a tanítását is, egy rövid
képzeletbeli időutazásra hívok mindenkit a már (talán régen) elmúlt
gyerekkorunkba. Különösen azokra a vágyakra, kívánságokra, óhajokra gondoljunk
most, amelyeket nagyon szerettük volna teljesíteni, de szüleink nem engedték… S
képzeljük el, mi lenne most velünk, ha szüleink nekünk, mint gyermeknek mindent
megengedtek volna. Bármit kipróbálhattunk volna, bárhova elmehettünk volna... Valószínű,
nem ezen a szentmisén lennénk most – persze ha esetleg élnénk még.
De biztos nem csak gyermekkori kívánságaink maradtak beteljesületlenek.
Mennyi mindent kértünk már Istentől. S abból a sokból mennyit megkaptunk már.
De mennyi mindent nem kaptunk meg… Pedig annyira kértük… Annyit imádkoztunk
érte… Annyira akartuk… De nagyon találóan fogalmazta meg valaki: Isten a
legtöbbször úgy büntet minket, hogy teljesíti kívánságainkat. Hisz mennyi olyat
kértünk már „felnőtt” fejjel az Istentől, amit szerencse, hogy nem kaptunk meg.
Talán csak most látjuk, milyen jó, hogy… Csupán józan emberi gondolkodással is
rájöhetünk: milyen jó, hogy van Valaki, aki véd, „terel”, vezet bennünket –
mint a nyáját a pásztor. De nem akármilyen pásztor: jó pásztor! De értsük
meg, milyen az igazán jó pásztor: nem kell hozzá talán semmi más, csak logikus
gondolkodás. Vezessük le. Az a jó pásztor, amely mindenhova elengedi a juhát?
Az a jó szülő, aki mindent megenged gyermekének? Az a jó Isten, aki mindent
megad hívének? Mindhárom kérdésre tudjuk a választ.
A mi feladatunkat pedig szinte csak egy rövid mondatban foglalta össze
Urunk: „Juhaim hallgatnak szavamra”. Ne csak vasárnaponként, hanem naponta
hallgassunk szavára. De ehhez nélkülözhetetlen, hogy napi kapcsolatban legyünk
vele. Kihasználva minden lehetőséget, mely adva van a vele való találkozásra. S
így a harcban a világ „farkasai” ellen is bátran kiállunk, mert van Pásztorunk,
ahogy a költő mondja:
Farkasok közé küldelek / mint bárányokat. / Nem adok néktek farkasfogakat,
/ se vad, üvöltő hangot, / se tépő farkaskarmot. / Be kell érnetek füves
legelővel, / – s olyan harcban, hol testi, nyers erő kell, / véretek csordul,
csontotok roppan. / Mégis biztonságban, / mert Pásztorotok van.
Rövid az evangélium, de rövid az élet is. Mégis eléri célját az evangélium,
mégis elérheti célját életünk is. Csak hagyjuk, hogy az evangélium vezesse
életünket, s ha nem is kapunk meg mindent, amit szeretnénk, akkor is higgyük el:
a jó pásztor tényleg jó; a jó Isten tényleg jó.
