Ma
délelőtt Budapesten voltam. Nem a nemzeti ünnep alkalmából, hanem a
repülőtérre vittem az egyik szlovák barátomat. Látta, hogy itt, ahogy ő
fogalmazott "délen" valamiféle nagy ünnep van. S persze nem tudta, de
megkérdezte, milyen van, meg hogy mit ünneplünk. Könnyekkel küszködve próbáltam
elmondani e mai nap lényegét, de puszta szavaim vajmi keveset tudtak kifejezni
a máról, s a mához kapcsolódó eseményekről - illetve azok lényegéről. Nem is
igazán értette meg a jó barát, a tót atyafi, hogy miért verjük ilyen nagy dobra
ezt az ünnepet. Bántott ez engemet.
S
mikor elbúcsúztunk, s felszállt a repülőgépe, azonnal Radnóti szavai jutottak
eszembe...
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? Gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat.
Krisztusban
szeretett testvéreim! Valóban, aki nem itt született, nem itt él, annak nem
sokat mond e táj. De nekünk mond valamit? El lehet mondani, nekünk e táj, az
Ipoly mente, községünk, Palócföldünk mit jelent? Biztos, van a világon olyan
táj, amelyet ettől szebbnek mondanak. Nem is élünk itt nagy lábon, nincs sok
lehetőség, kevés a munkahely, és finoman fogalmazva nem érezzük országunk, s az
atyafiak készségét és támogatását... S mégis.
Remélhetőleg
mi mind így fogalmaznánk:
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok.
Itthon
vagyunk, s itthon ünneplünk – e föld a mi hazánk. Akkor is, ha olyan államban
élünk, amelyet nem a mi számunkra hoztak
létre. Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent. Nekem akkor is szülőhazám.
De
javarészt nem csak magyarok, de hívő katolikusok, igaz-Isten hívők jöttünk
össze a mai ünnepen templomunkban. Az Isten templomában, de egyben a mi
templomunkban. Ez a hely is, ez az épület is, melyet őseink emeltek legalább
olyan haza, s szülőhely, mint a föld, amire építették. Hisz ahogy gyermekként e
tájékon, e földön születtünk a világra, úgy gyermekként e helyen születtünk meg
az Istennek – lettünk a keresztségben Isten gyermekévé. Szent ez a hely, s
lelkünk igazi hazája. Becsüljük meg! Érezzük át, tudatosítsuk, mi mindent
jelent e hely nekünk. Mennyi kegyelmet, lelki erőt, bátorságot kaptunk már itt.
Emlékezzünk vissza, s rójuk le tiszteletünket e szent helynek – imádatunkat Istennek.
S Radnótitól ihletve valahogy így fogalmazhatnánk:
Nem tudhatom, hogy másnak e templom mit jelent,
Nekem szülőhazám e szentséggel ölelt
Kis templom, hathatós kegyelmek világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, lelkem is majd e helyről indul el.
Az örök hazába.
Krisztusban
szeretett hívő magyar nép. Ha a szabadságharc hősei hősök maradtak számunkra,
mennyivel inkább kell a teljes szabadság, a bűn uralmától való szabadság
harcosait, a szenteket tisztelnünk. Ők pedig mind egy ugyanilyen szent helyen, templomban
születtek Isten gyermekévé.
Hitünk
és nemzetünk szétválaszthatatlan. Ezt mutatja a ma is, mikor a magyarság
ünnepén az Istenhez imádkozunk. Máskor pedig az Isten ünnepén magyarul fohászkodunk.
Tiszteljük, szeressük e tájat, e földet. Tiszteljük, szeressük e helyet, szent
helyünket. Akkor megmaradunk magyarnak, megmaradunk hívőnek. Megmaradunk magyar
hívőnek. S dicsekedjünk őseink érdemével, mindenekelőtt a szent magyarokéval.
S ne
feledjük, hitünkön és magyarságunkon múlik a jövő. Gyermekeink jövője. Petőfi
tőlünk is kérdezi:
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
Mivelünk? Vajon nem fogja emlegetni
Orcapirulással e kor gyermekeit?
Rajtunk
múlik, hisz a haza, s az Isten velünk. S ha Isten velünk, ki ellenünk?
