Így számolt
be látomásáról Izajás próféta: „Abban az
időben… láttam az Urat.” Micsoda? – gondolhatjuk. Elég fantasztikusnak
tűnhet. Egy ember, aki „látta” az Istent – milyen szentnek kellett lennie…
milyen kegyelem! Meglátni az Istent… De talán rálegyintünk: nem sok közünk van hozzá,
hisz milyen távol áll ez tőlünk. Nekünk úgysem fog megjelenni az Isten, mi
úgysem láthatjuk. Mégis üzen nekünk ez az istenélmény beszámoló.
Amint
Izajás fölfogta, hogy kivel is áll szemben, felkiáltott: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és
tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek urát.”
Szinte remegett bűnössége, méltatlansága láttán. Izajás Isten végtelen jóságát
és szentségét tapasztalva megérzi, milyen bűnös ő maga. Hasonlóan, mint Szent
Pál a szentleckében: „Krisztus (…)
megjelent, mint egy elvetéltnek, nekem is. (…) Én ugyanis utolsó vagyok…” Vagy,
mint Szent Péter az evangéliumban: „Uram,
menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”…
Aki
Istent látta, aki Istent hallotta, aki Istennel találkozott – mind bűnös ember
volt, de mind beismerte bűnösségét. Éppen ezért Izajásnak az Úr megbocsátotta bűneit, Pál Isten kegyelméből lett apostol, Péterbe bátorságot öntött: „Ne félj!”
De
mire tanít mindez, ha mi úgysem látjuk, úgysem halljuk Istent, úgysem
találkozunk vele?
Higgyük
el, a legvalóságosabb módon, a legmélyebben egyesülhetünk vele. A szentáldozásban
nem csak mutatja magát az Isten, nem csak szól, nem csak találkozik velünk,
hanem belénk jön, eggyé válik velünk.
Mi
se tehetünk mást. Minden szentmisén a lehető legőszintébbek, legtudatosabbak, legátéltebbek legyenek
szavaink: „Uram, nem vagyok méltó, hogy
hajlékomba jöjj. Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”
