Egy
csodálatos szent vértanú ünnepe van ma. Szent Ágnesé, aki mindössze tizenkét
éves volt, mikor vértanúhalált szenvedett, mikor hitéért megölték. Gondoljunk
bele, ma egy tizenkét éves „kislányt” állít elénk Egyházunk, s azt mondja: őt
kövessétek, tanuljatok tőle! Nem akármi ez. Mikor minden évben elolvasom e
szent kivégzéséről szóló leírást, mindig megdöbbenek, elcsodálkozok, s felkel
bennem a vágy – bárcsak én is így követhetném Istenünket, ilyen odaadóan
áldoznék fel érte mindent. S talán ti bennetek is felgyúlhat ez a vágy, ezért –
még ha kicsit hosszan is – felolvasom most nektek Szent Ambrusnak Szent Ágnes
haláláról szóló írását:
„Szent Ágnes mennyei születésnapja van. A
hagyomány szerint tizenkét éves korában jutott a vértanúságra. Annál szörnyűbb
ez a kegyetlenség, amely még e zsenge kornak sem irgalmazott, de mennyivel
nagyszerűbb a hit ereje, amely még ebben a korban is tanúságot tudott tenni!
Volt-e sebezhető hely azon a gyenge kis testen? Mégis volt mivel
legyőznie azt a kardot, amely szinte alig tudta hol megsebezni. Az ő korabeli
lányok még a szüleik egy görbe tekintetét sem igen tudják elviselni, még egy
tűszúrástól is sírva fakadnak, mint valami sebesüléstől.
Ő még a véres kezű hóhérok között sem fél; mozdulatlan állja a csikorgó
láncok nehéz rángatását; odatárja egész testét a dühöngő hóhér kardja elé. Még
azt sem tudja, mi a halál, de már kész elfogadni. (…)
Újfajta vértanúság? Büntető kínokra még gyönge, de a győzelemre már
érett volt. Alig tudott harcolni, mégis könnyen érdemelte ki a győzelmi koszorút.
Korára való tekintettel még semmi erényt sem várhattak tőle, mégis mestere lett
a tökéletességnek. Soha még menyasszony nem ment úgy a menyegzős házba, amilyen
vidáman és ünnepélyes léptekkel ő indult a kivégzés helyére. Fejét befont haja
nem koszorúzta, de fel volt ékesítve Krisztus számára, nem ugyan virágokkal,
hanem erényeivel.
Mindenki sírt körülötte, csak az ő szeme volt száraz. Mindenki csodálta,
hogy életét, amelyből még alig élvezett valamit, olyan könnyen áldozta fel,
mint aki már mindent élvezett. Mindenki bámult, hogy már az Isten mellett
tanúskodhatott, pedig koránál fogva még szava sem lehetett volna a bíróság
előtt. Végül is elérte, hogy Isten ügyében hittek a szavának, pedig ember
ügyében még nem hittek volna neki. Mert ami a termeszét erejét meghaladja, az a
természet Alkotójától van.
Hogyan ijesztgette a hóhér, hátha megrémül! Hogyan igyekezett
kedveskedéssel rábeszélni, milyen ajánlatokat tett, hogy még férjhez mehet! De
ő így felelt: „Már az is méltánytalanság a Jegyessel szemben, ha más
jövendőbelire várunk. Azé leszek, aki már előbb engem választott. Mire vársz,
hóhér? Hadd pusztuljon ez a test, ha olyan szemeknek is tetszhet, amelyeknek én
nem akarom.” Odaállt, imádkozott, és lehajtotta fejét.
Csak láttad volna, hogyan remegett a hóhér, mintha ő lett volna az
áldozat! Reszketett a keze, és belesápadt az arca annak a másik életnek az
elvesztésébe, pedig ez a leány nem féltette a saját életét. Látjátok, ebben az
egy áldozatban két vértanúság van: a tisztaságé és a hité. Szűz maradt, és a
vértanúságot is elnyerte.”
