2013. október 31., csütörtök

Mindenszentek

Ahogy jöttünk e mai szentmisére, mindannyian megfigyelhettük, megérezhettük a már az ilyenkor szokásos hangulatot – az ősz, a lehulló falevelek, s már a temetőkben elhelyezett virágok, gyertyák halk üzenetét – halottak napja közeleg, szinte már itt is van. De csak szinte. Ma ugyanis nem elsősorban nem elhunyt szeretteinkre kellene gondlunk – szomorkodva, búslakodóan, fájdalmas szívvel. Ma ünnepünk, sőt főünnepünk van – Mindszentek nagy ünnepe.
Ez a mai nem a szomorúság, a fájdalom és a hiányérzet napja, hanem az öröm, a dicsőség, az ünnep napja. Igaz, csak azokat ünnepeljük, akik már meghaltak, de mindazokat, akik már a végtelen boldogságban vannak. Akik elérték életük célját: lelkük üdvösségét. Azt a megszámlálhatatlan sereget ünnepeljük, akikről Szent János írt a ma hallott jelenéseiben – akik fehérre mosták ruhájukat (értsd: lelküket) a Bárány (értsd: Krisztus) vérében, áldozatában. Azokat, akikért nem hiába halt meg Krisztus, de akik felismerték őt, megismerték őt, vele éltek a földön, s már vele élnek a mennyben, az új Jeruzsálemben, Isten városában. Azokat a sokakat, akikért Krisztus vére kiontatik a bűnök bocsánatára, s akik az isteni dolgokat cselekedték az ő emlékezetére. Nem a szomorúság, és nem a halottak emlékezete. De az öröm, és az élők ünnepe.
Még ebben a szomorúnak megszokott halottak napja körüli hangulatban is ünnepet hirdet Egyházunk. Igaz, testi szemmel halottakat, de mennyei szemmel már megdicsőülteket, örökké boldogokat láthatunk. Adjon erőt, adjon örömet, adjon reményt és bizonyosságot minden szentünk, köztük a Szűzanya példája, hogy őt, Jézust e számkivetés múltán mind meglássuk.
Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén Mindenszentek tiszteletére. Kiknek ünnepén örülnek az angyalok és magasztalják az Istennek Fiát. Ez legyen mai énekünk, ez legyen mai örömünk!


Mindenszentek vigíliája

Most van Mindenszentek ünnepének előestéje, vigíliája. A vigília (latin szó) annyit jelent, mint virrasztás. Ezt az előesti ünneplést az első keresztények példájára tesszük, akik már a második századtól megünnepelték mindenekelőtt húsvét vigíliáját (minden vigília anyját)– húsvét előestéjén, éjszakáján. Hasonlóan, mint ahogy azt mi is megtesszük minden évben a feltámadási szentmisével. Maga a virrasztás pedig vallásunkban mindig az Úrra való vágyakozás és várakozás kifejezése.
Egyfajta előkészület ez: már ma halljuk a nagy ünnep, Mindenszentek ünnepének olvasmányait, énekeit, evangéliumát – hogy így lelki éberséggel, lelki virrasztással már most ráhangolódjunk az ünnepbe, hogy már most megértsük, mit is ünneplünk, miért ünneplük és hogyan kell ünnepelnünk. Hogy ha már az ünnep előtti este megérint minket az isteni szó, akkor az ünnep hajnalán úgy tudunk ébredni, hogy lelkünk az éjszaka folyamán magába szívhatta Isten külön ezekre a napokra adott kegyelmeit.
Látjuk, hogy egy ilyen szentmise nem az ünnep letudása, a szentmise-kötelesség elvégzése, hanem előkészület: hisz minden más fontos eseménybe sem csak úgy belecsöppenünk, hanem gondosan előkészülünk rá, ráhangolódunk, megszervezzük – így lesz teljes az ünnep.

Ma is hallgassuk szent énekeinket, szent imádságainkat, s halljuk meg Isten ma is időszerű, személyre szabott szavát. Azt, amin talán a mai este folyamán, vagy a holnapi szentmiséig el-elgondolkodhatunk, ami bátorítást, ösztönzést, buzdítást, reményt adhat. Készüljünk tevékenyen Mindenszentek ünnepére, hogy az ünnep öröme teljesen eltölthesse úgy gondolatainkat, mint egész érzésvilágunkat.

2013. október 26., szombat

Miserend és hirdetések - Évközi 30. vasárnap


Évközi idő harmincadik vasárnapja

Egy újabb példabeszédet hallhattunk Jézustól: egy gőgös farizeusről és egy alázatos vámosról. És többször mefigyelhettük már, hogy Jézus a példabeszédeiben a legtöbbször két felet mutat be – melyek közül az egyik a jó, az igazságos, a könyörületest, az alázatos, míg a másik a hamis, az gonosz, konok, gőgös. Nagy pedagógus az Isten – pontosan tudja, hogy ha meghallunk egy ilyen történetet, azonnal, ösztönösen, szinte gondolkodás nélkül állást foglalunk: az egyik felet elítéljük, s a másikkal szimpatizálunk.
Éppen ez a célja a példabeszédeknek: hogy mindannyian meglássuk, észrevegyük a különbséget a jó és a rossz, a helyes és helytelen, a követendő és az elrettentő példa között. Hogy egyszerűen állást foglaljunk: kinek az oldalán állunk, azaz kihez, melyik félhez karunk jobban hasonlítani.
A mai példabeszéd azonban még ezen is túlmegy. Jézus tudja, hogy milyen könnyen elítéljük a negatív felet, azt, amely hibát követ el. Képesek vagyunk mi is lenézni a bűnöst. Hisz nem így gondolkodtunk a mai evangélium hallatán: hát, az farizeus, micsoda borzasztó? Milyen beképzelt volt! Hogy lenézte a másikat. De ha ilyeket gondolunk, akkor azonnal mi vesszük át az ő helyét – hisz ő is így kritizálta azt a vámost – s ugyanúgy a templomban.

Egyházunk napi-, heti rendszerességgel tanít minket Jézus szavai által, hogy egyre jobban megsimerjük saját magunkat, és egyben azt az utat, amely bűnös életünkből hozzá, a mennybe vezet. És ha mi tényleg elgondolkozunk ezeken a szavakon, ha tényleg számít nekünk Urunk szava, akkor bizony napról napra, hétről hétre tudunk előrehaladni az életszentség útján. Ma tanuljuk meg ne a másik hibáit nézni, hanem inkább a sajátjainkat beismerni. Hisz majd az ő színe előtt nem a mások bűneiért, de a sajátjainkért fogunk felelni. Alázkodjunk meg már most, hogy ő maga emeljen fel minket mindig teljesülő szava szerint: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik. Aki pedig magát megalázza, felmagasztaltatik”.

2013. október 25., péntek

Ki? /Róm 7,18-25a/

Szent Pál apostol az előbb hallott Rómaiakhoz írt levelében egészen nyíltan beszél saját lelki világáról – saját bűnösségéről. Azt írja: „megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom... azt teszem, amit nem akarok, a rosszat.” Milyen nemes lélekről vall ez az írás, mikor valaki nem azt mondja: nekem még bűnöm sincs, hanem beismeri hibáit, bűneit, akaratának gyengeségét.
Szent Pál apostol nyíltan megvallja: harcol a bűn ellen – melyhez a teste ragaszkodik, de nem tud győzni. Nem tud tőle szabadulni. Ezért teszi fel a nagy kérdést, amelyet talán már mi is feltettünk egy-egy bűn elleni harcunkban: „Ki szabadít meg e halálnak testétől?” Ki veheti el bűnösségemet? Hisz nekem sosem sikerül. Újra és újra ugyanoda esek vissza...

De ugyancsak Szent Pál, Istentől sugalmazva válaszolja meg e nagy kérdést: Egyedül „Isten kegyelme, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” Ő veszi el bűneinket. Az ő hatáskörébe tartozik, hogy megadja a kegyelmet, hogy egy-egy bűnös szokásunktól végleg megszabaulhassunk. A mi dolgunk a harc, az állandó igyekvés – mi vetünk, öntözünk – de a növekedést, a gyümölcsöt Isten adja. Bízzuk rá életünket, bűnösségünket – hisz ő épp azért jött, hogy a betegeket meggyógyítsa, a bűnösöket a mennybe fölvigye.

Megvallani /Lk 12,49-53/

Már az első keresztények is megtapasztalták, s hasonlóan volt az Egyház egész története folyamán, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, az igazságosságot és az igazságtalanságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat /Evangélium365/.
Jézus nekünk sem ígér felhőtlen békét – bármilyen ellentét, vagy nehézség nélkül. Sokszor ugyanis éppen a vallásunk, vagy a hitbéli meggyőződésünk lehet az oka annak, hogy valaki – talán közeli hozzátartozónk is – neheztel ezért ránk. De sosem szabad megalkuvónak lennünk, hanem minden esetben tanúságot kell minderről tennünk: „Aki megvall engem az emberek előtt” – mondja Jézus - , „azt én is megvallom Mennyei Atyám előtt.

Ma azért imádkozzunk, hogy hitünket sosem és senki előtt ne szégyelljük sem megvallani, sem általa cselekedni.