Újra misszió!

Holnap, azaz vasárnap, 

2013. június 30-tól 

újra budapesti missziósok, fiatalok jönnek 

a Regnum Christi apostoli mozgalomból 

Bartha Péter L. C. testvér, 

valamint Pulay Vince vezetésével.

Körülbelül húsz fiatal jön ismét hozzánk, 

hogy elsősorban szeretetüket megosszák velünk.

Rengeteg program lesz, 

amire mindannyiótokat szeretettel várunk 

- bárhol is laktok.

Itt is nemsokára megjelenik a pontos forgatókönyv, 

melyből persze nem hiányoznak 

a szentmisék, 

a játékok, 

a foci, 

a beszélgetések, 

a dicsőítő koncert, 

a tanúságtételek, 

a vetélkedők...

Hogy mi is történik egy ilyen misszión, itt megleshető...

És még egy kérés Ipolyvarbóra... 

még néhány srácnak nincs hely biztosítva...

ha valaki még be tudna fogadni valakit, 

nagyon jó lenne...

kérlek, jelentkezzetek...

Köszönettel és várakozással.

Szent Péter és Szent Pál apostolok

Ha egy-egy ismeretlen személlyel találkozunk, akarva akaratlanul is rögtön kialakul bennünk egyfajta benyomás arról az emberről. Sőt, a legtöbbször ez már akkol kialakul bennünk, mikor az a másik még meg sem szólalt. Elég, ha meglátunk valakit, azonnal valamilyennek elkönyveljük. De mi szerint? Csakis a külseje szerint. Hisz senki lelkébe nem látunk bele azonnal, szavait még nem halljuk...csak a külső marad. A szemünk pedig sokszor becsap. Egyszer tökéletesebbnek látjuk a másikat, mint amilyen, máskor egyszerűbbnek, butábbnak.

Tegnap, mikor Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepére készültem, azon gondolkodtam, hogy ki is volt, hogyan is nézhetett ki ez a két nagy ember. Alacsony, magas? Talán szakállas, ápolt külsejű? Testes, vagy vézna? Nem tudjuk. Nincs róluk fényképünk... S az jutott eszembe, hogy ez milyen jó. Milyen jó, hogy nem ismerjük a külsejüket, mert így szemünk nem csaphat be, nem lesz valótlan benyomásunk róluk. Nem tudunk a külső szerint ítélni, ezért nem marad más, a lelki szépségüket kell megismernünk. Erre pedig tökéletes lehetőségünk van, hisz mind a ketten több írást, szent írást hagytak ránk. Így próbáljunk meg rólunk véleményt alkotni a mai olvasmány és szentlecke alapján, amit róluk, tőlük hallottunk.

Szent Péterről azt hallottuk, hogy éppen bilincsbe verve szenved az Úr igazáért. De az is egyértelmű, hogy még ezt a temérdek kínt, megaláztatást, nélkülüzést is bátran, emelt fővel, a végső célt látva elfogadja Istentől, s felajánla Istennek. Milyen erős jellem, nemes lélek, példaadó személyiség.

Szent Pál pedig saját magáról ír: Nemsokára meghalok. De a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja. Micsoda lelkület lehetett benne? Ő tudta, teljesen az Isten akaratát teszi, mindenben az Isten tetszése szerint élt, s ezért biztosan reméli: Isten megjutalmazza őt az örök élette. Nem csinál magából álszentet, nem szerénykedik. Tudja, amit az Isten ígért, azt be is tartja.

Ezek szerint mrá lehet véleméynt alkotni. Ezek azok a mozzanatok, tulajdonságok, erények, amelyeket a szem nem lát meg. Ahogyan a kis herceg mondja Exsupery művében: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Ma, a két nagy apostolfejedelem ünnepén nézzünk fel az ő lelki szépségükre, vegyünk példát lelki erejükről, s buzduljunk fel ránk hagyott írásaikon. Külsejük ismerete nélkül sokkal tisztábban, igazán valósághűen látjuk, milyenek is voltak ők valójában.

S e mai napból példát véve tanuljuk meg: Nem a külső a legfontosabb, annál sokkal nagyobb belső értékek vannak. Éppen ezért mi is elsősorban azon legyünk, hogy lelki értékeinket, lelki szépségünket megőrizzük. Nem csak azért, mert előbb-utóbb minden ember eszerint ítél majd minket, hanem mindenekelőtt azért, mert Isten sem a külsőt nézi: ő a lelkek legmélyébe lát, s azt nézi, szép-e a lelkünk. Tetsszünk Istennek, adjunk sokat lelki szépségünkre!

Az igazi győztes - Szent László

Magyar történelmünk egyik legnagyobb alakját ünnepeljük ma – nem cask mint egy nagy királyt, hatalmas vezért, hanem elsősorban, mint szentet: Szent Lászlót. Sok híres emberről maradt ránk írás, mely nagyságukat, híres tetteit, győztes csatáit, nagy felfedezéseiket hirdeti. De egy sincs olyan magas kitüntetés, méltató elismerés, mint ez a rövid szó: szent. Mert aki szentként élte le életét, s akire mint szentre emlékezünk, az nem csak a dicső múlt egykoron fontos személye, hanem a jelenkor, a ma, azaz a mi életünk elő szereplője és meghatározója. Ma nem csak emlékezünk Szent Lászlóra, hanem köszöntjük őt, imádkozunk hozzá, s pártfogását kérjük. Nem azért, mert király volt, nem azért, mert vitéz volt, nem azért, mert hős volt. Hanem a szentsége miatt. Gyönyörűen zengi egyik őt szólító himnuszunk:

Erényeidnek csillaga tündökölt, 


s Isten hatalma támogatott, midőn 


sok ellenségedet legyőzted, 
s féltek, 

akárcsak a mennykövektől.

Minden erényed közt az a legnagyobb, 


hogy elnyomottak támasza, vigasza 
lettél, 

s magadnak így szereztél 


hősi nevet ragyogó csatákon.

Hősi nevet Szent László elsősorban a szeretetével, erényeivel szerzett. Hogy lehajolt az egyszerű emberekhez, hogy vigasza volt a szomorkodóknak, hogy a hétköznapi életben Istennek tetszően rendezte dolgait. Nem a különleges napok hősi győzelmeivel, de a hétköznapok apró harcaival szerezte meg a legnagyobb elismerést: az életszentséget.

Ebben kövessük Szent Lászlót. S mindenekfelett erre a dicsőségre, a mennyei dicsőségre vágyódjunk. S minden egyéb vágyat, kívánságot, törekvést ennek vessünk alá. Jézus szavai akkor rajtunk is teljesülnek úgy, mint Szent Lászlón: „Keressétek előbb Isten országát és az ő igazságát. És mindenek megadatnak néktek!”

Választott nyíl - Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szent Jánosról többen azt hitték, hogy ő maga a Messiás. Ő azonban kijelentette: Nem én vagyok. Én a pusztában kiáltó szó vagyok. Az a feladatom, hogy előkészítsem az utat a Megváltónak. Pontosan ezt imádkoztuk a mai napi könyörgésben: „Istenünk, te azért támasztottad Keresztelő Szent Jánost, hogy népét előkészítse Krisztus Urunk méltó fogadására.” Ez volt a feladata. Erre rendelte őt az Úr anyja méhétől, mint azt egy gyönyörű nekünk tanítja. Anyja, Erzsébet azt kapta feladatul, hogy a világra hozza Keresztelő Szent Jánost. Zakariás feladata volt az angyal szava szerint nevet, és ezzel kötelezettséget adni a gyermeknek. S ha így nézünk ezekre az eseményekre, gyönyörűen összeállhat a kép, hogyan, milyen embereken keresztül biztosította Isten Jézus megtestesülését, a Megváltás művét.

Nem lehet mindenki Megváltó, sem Keresztelő Szent János, sem Zakariás... de ma is meg van mindenkinek a feladata, a küldetése, melyet Isten szabott meg nekünk. Ott azon a helyen, abban családban, ahol élünk.

Ma kérjük Keresztelő Szent Jánost, segítsen minden nap megismernünk azt a feladatot, azt a küldetést, mellyel mi is Isten akaratát teljesíthetjük. Mert mind Isten választottai vagyunk! Rólunk is szól a Szentírás szava: „Anyám méhétől fogva nevemen hívott az Úr, s olyanná tette ajkam, mint éles kardot. Kezének árnyékában elrejtett engem, s választott nyílnak ő tett meg engem.”

Miserend és hirdetések - Évközi 12. vasárnap

Évközi idő tizenkettedik vasárnapja

Remélhetőleg mindannyian kényelmesen ülünk itt ezen a szentmisén. Nem kell állnunk – hacsak nem akar valaki -, ugyanis van elég hely. Az idő is türhető – igaz, kicsit meleg van, de talán nem vészes. Valljuk be, szeretjük a kényelmet. Otthonainkat is igyekszünk minnél kényelmesebben berendezni. Biztos mindannyiunknak van egy megszokott helyüe otthon, ahol szeretünk ülni, pihenni, ahol olyan kényelmes. De miért mondom mindezt? Nagyon felkeltette az érdeklődésemet egy írás, melyet a minap olvastam, s mely a mai evangélium kapcsán jutott szembe...

Avilai Nagy Szent Teréz írja: „Azt tudjátok, hogy mennyire szereti testünk a kényelmet. Azt pedig értsük meg, hogy rendkívül veszedelmes volna ebbeli törekvésével megbékülni. (...) Mit jelentsen az, hogy az emberek a legnagyobb lelki nyugalommal töltik életüket teljes kényelemben? Jól esznek-isznak, alusznak, mulatnak, minden elképzelhető módon szórakoznak, úgy, hogy az ember esze megáll. Úgy látszik, mintha nem is volna másvilág...”

„Az Emberfiának sokat kell szenvednie” – hallottuk a mai evangéliumban. Milyen hatalmas ellentét: kényelem – szenvedés. Üti egymást a kettő. Nem lehet kényelemben az, aki szenved – tudjuk jól. Ma nem ünneplünk semmi különlegest, úgy is hívjuk ezt a mait, hogy évközi idő vasárnapja. Egy vasárnap a sok közül. Mégis ma hívja fel a figyelmünket Jézus erre a fontos dologra: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap, és úgy kövessen.” Az apostoloknak sem egy különleges alkalomkor mondta ezt, de egy „közönséges”, évközi napon, mikor együtt voltak vele – úgy, ahogy ma mi együtt vagyunk Istenünkkel. Amikor talán épp nem volt semmi különös gondjuk, problémájuk. Amikor úgy nézett ki: minden jól megy. Akkor jött elő Jézus ezzel a témával: sokat kell szenvednem, megölnek... Tagadd meg magad, vedd fel kereszted...

Miért? Tehetjük fel a kérdést. Mikor már az ember valamennyire jól érezné magát, mikor már az idő is kedvez, az árvíz is elmúlt, az iskolának is vége, akkor se lehet nyugtunk? Akkor sem érezhetjük kényelemben magunkat?

Szent Teréz a veszélyre figyelmeztet: a kényelemtől „a test elnehezedik, a lélek pedig gyöngül.” S valóban, még ha nem is tudatosítjuk mindig: ha túl kényemesen berendezkedünk itt a földön, már nem is vágyódunk a mennybe. Minél jobban érezzük magunkat itt a földön, annál kevésbé vágyunk a mennyeire. S ez a nagy veszély, amelyről Jézsu beszl. Ez az a veszély, ami akkor leselkedik ránk, ha épp jó időszakunk van, ha épp nyugalmas időszakot élünk. Ilyenkor szól Jézus: tagadd meg magad. Tagadj meg magadtól valamit, s hiányérzetedet már most a mennyeiekkel töltsd ki. Szent Ágoston is ezt tanítja: „Balsors, betegség: itt égess, itt vágj, csak az örökkévalóságban kímélj! Mert a test betegsége a lélek egészsége.”

Ezen az egyszerű napon se feledkezzünk el arról, hogy hova tartunk, s hogy csak vándorok vagyunk itt a földön. S minden egyes nap, legyen az bármennyire közönséges, szítsuk fel magunkban a vágyat, melyet itt a földön semmi és senki ki nem elégíthet. Csak a végtelen, mindannyiunkat hazaváró Istenünk.