2013. február 26., kedd

//: Este van :// ki-ki nyugalomban

Urunk nagyon szép holdfényes estét adott ma nekünk, 
az idő is kellemes odakint... 
az Ipoly kiöntött szűk medréből... 
ezt a hangulatot próbálják visszaadni az előbb 
(22 óra körül) készült képek:




2013. február 23., szombat

Nagyböjt második vasárnapja


Nagyböjt második vasárnapján Egyházunk nem kimondottan a bűnbánatra hív fel, s végképp nem Krisztus szenvedését tárja elénk, hanem egy egészen más jelenet elevenedik fel az evangéliumban: Jézus színeváltozása. S ha érdekel minket ez az egész – hitünk, vallásosságunk, az egyházi év, a nagyböjt, akkor joggal kérdezhetjük: hogy jön ez ide? Mi köze Urunk színeváltozásának a nagyböjthöz?
Mint arról már sokszor elmélkedtünk: a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.
Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Egy egyszerű hegy, ahová fölmentek - nagyon mély jelképpel bír. Az Ószövetségben is a hegy az Istennel való találkozásnak volt a helye. Sőt, már a kezdetektől, mondhatjuk, amióta az ember két lábra állt ketté osztotta a teret: lent az alantas dolgok vannak, fönt pedig a fönségesek. S a kisgyermeknek is így tanítjuk: az Isten fent van, fenn a mennyben. A minap találkoztam egy édesanyával és kis, két éves gyermekével, s már az a pici gyermek is tudta, mikor megkérdezték tőle, hol van az Isten: mutatott föntre. Ott. Mi tudjuk, hogy az Isten nem egy elkülönített helyen van, de mégis a magasság az Istenhez való közeledést jelképezi. Így az evangéliumi hegy is az Istenhez való közelséget jelképezi. XVI. Benedek pápánk is így fogalmaz A Názáreti Jézus c. könyvében: Az Istenhez való közelség különös helye a hegy. (…) A hegy, mint a fölmenetel helye – nemcsak a külső, hanem a belső felemelkedésé is.
Jézus, Mózes és Illés Jézus szenvedéséről és haláláról beszélgettek. A halálról, de mégis megdicsőülten, "hófehéren ragyogva". S ez a mozzanat, tény teszi mérhetetlenül fontossá és időszerűvé ezt az eseményt e szent nagyböjti időben. E felejthetetlen esemény és élmény az apostolok felbuzdulását, megerősítését, erőre kapását segítette elő. A nagy úton - melyet ugyan már elkezdtek, de melynek a java még előttük volt - Jézus új erőt akart nekik adni, hogy ki tudjanak tartani, hogy újabb, nagyobb erőbedobással folytassák útjukat - az ég, az Isten felé.
S mi keresztények mindannyian egy utat járunk - életünk útját, mely fölfelé, a mennybe vezet. Így mi is elmondhatjuk, hogy egy hegyre vezet fel az utunk. Keresztény életünk egy hegy, mely sokszor meredek, sokszor fárasztó, ismeretlen ösvényen járunk, sosem pontosan, mi vár ránk útközben. De tudjuk, mi van ott fenn. Tudjuk, mi a cél. Tudjuk, de hogy el ne felejtsük, el ne lankadjunk, Istenünk újra és újra megmutat belőle valamit: mint az apostoloknak. Megmutat egy keveset a dicsőségből. Ezért kell, hogy mi is átéljük e nagy eseményt, Urunk színeváltozást, hogy elképzeljük annak gyönyörűségét, elmélkedjünk azon a nagy örömön, melyben Péter csak ennyit tudott mondani: „Mester, jó nekünk itt lennünk”.
A nagy papköltő, Mécs László csodálatosan fogalmazta meg: „A mélyből kezdje, ki a magasba készül. (…) rabszolgasorsát állja meg vitézül.” Mi is a mélyből, a hétköznapok sokszor már unott kis harcaiból kezdjük, szinte rabszolgasors módra, hogy minél feljebb jussunk – Istenhez a legközelebb. Ugyanazokkal a bűnökkel harcolunk talán már egy élete, melyeknek többé-kevésbé rabszolgái vagyunk. De mégis kell, hogy harcoljunk velünk, hogy rabszolgasorsunkat álljuk meg vitézül. Már második hete böjtölünk ki-ki a maga módján, lehetőségeihez mérten. De ma tekintsünk az Isten dicsőségét mutató színeváltozásra, hogy el ne lankadjunk, fel ne adjuk a jó harcot, a keskeny, de meredek utat. És ne feledjük: minél meredekebb az a hegy, az az ösvény, annál előbb jutunk fel a csúcsra, ahol a mennyei dicsőség vár reánk.

Böjti (nem csak) ministráns játék

A böjti időben a ministránshittanokon lemondtunk többek között a PlayStationről, s helyette máshogy töltjük el az amúgy játékra szánt időt. 
Ma pl. jól ismert különbségkereső feladatokat csináltunk, melyeket a kedves olvasó is kipróbálhat - néhány képet le lehet tölteni.
A feladat roppant egyszerű: találd meg a két kép közötti 25 különbséget :)


2013. február 22., péntek

Szent Péter apostol székfoglalása


Szent Péter volt az első pápa, az első Krisztus-utód, akinek az úgymond pápai székfoglalását ünnepeljük. Akkor, az első évszázadban Péter apostolt Rómában nem várta semmilyen trón, sem harangzúgás, sem ünneplő népsereg, hívők százezrei. Mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette.
Ő volt az, aki elsőként vezethette az Egyházat, mert tanúja volt Krisztus szenvedésének. Ugyanis csak az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de a szenvedés igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett (Barsi-Teleki), mikor Jézusért viselte a szenvedést, Jézussal élte meg a szenvedést a saját életében.
Mi is látjuk az Úr szenvedését, mikor pl. keresztutat imádkozunk, de ez nem minden. Ez nem elég. Akkor válunk mi is az ő szenvedésének tanúivá, ha vele együtt szenvedünk, ha életünkben felfedezzük, meglátjuk: a Krisztussal együtt szenvedés mindennél több, mindennél hasznosabb, s üdvösséget ad.
Ne csak a keresztúton, de életünk nehézségeiben is lássuk meg: urunk ott van velünk, s mindennek nagy értéke van!

2013. február 21., csütörtök

Rizikó /Mt 7,7-12/



Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.“ Jézus tanít meg minket a szeretet ily bensőséges, kockázatos voltára. Valóban nagy kockázat teljesíteni ezt a parancsot!  Ugyanis senki nem ígérte meg nekünk, hogy ha megtesszük másokkal, amit szeretnénk, hogy velünk is megtegyenek, akkor azt a jót tényleg visszakapjuk. Senki nem ígérte ezt meg, még maga Jézus sem. S mégis arra buzdít: akkor is tegyétek a jót, akkor is szeressétek a másikat, ha nem is viszonozzák azt soha.
Ez az isteni parancs, melyet nem lehet teljesen megérteni. De meg lehet élni teljes mértékben. Urunk mutatott rá példát: mindenkinek, még az őt rágalmazó, kínzó, meggyilkoló „ellenségeinek“ is csupa jót tett. Ebben a böjti időben többek között ezt próbáljuk ne csak meghallani, megérteni, de megélni: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.

2013. február 19., kedd

"...ne szaporítsátok a szót..." /Mt 6,7-15/


Érdekesek lehetnek számunkra Urunk, Jézus mai szavai: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót...“ Meglepőek lehetnek ezek a szavak, hisz többször hallottuk az evangéliumból, hogy Jézus pl. az egész éjszakát imádságban töltötte. Rengeteget imádkozott, mégis arra int: imádkozás közben ne szaporítsátok a szót.
Valahol olvastam, hogy az egymást szerető szíveknek egy szó, egy tekintet, egy kézfogás is elég. Az egymást szerető emberek nagyon jól tudják, hogy sokszor többet ér a csendes, de őszinte együttlét, mint a fecsegő, véget nem érő beszéd. S higgyük el, megvan a veszélye a túlságosan sok kimondott szónak az imádságban is. Beláthatjuk már a közösségi életben is: Ha egy társaságban állandóan csak mi beszélünk, akkor nem jut szóhoz a másik ember – s így nem tudjuk őt sem meghallgatni, sem megérteni, sem megismerni.
Hasonlóan van az imádságban is: ha csak mi beszélünk, nem hagyjuk Istent szóhoz jutni, s nem tudjuk megismerni az ő szándékát, az ő akaratát. Nem halljuk meg sem vigasztaló szavát, sem a tettre intő felhívását.
Tanuljuk meg: sok szó nélkül is lehet jól imádkozni.

Köszöntő


2013. február 18., hétfő

XVI. Benedek pápa hamvazószerdai szentbeszéde


Elhangzott 2013. február 13-án Rómában, a Szent Péter-bazilikában
Tisztelt Testvéreim,
kedves Testvérek!
Ma, hamvazószerdán új nagyböjti útra indulunk. Ez az út negyven napig tart, és az Úr húsvétjának öröméhez, az Élet halál feletti győzelméhez vezet. A nagyböjti stációk ősi római hagyományát követve jöttünk ma össze az Eucharisztia megünneplésére. A hagyomány az Aventinus-dombon lévő Szent Szabina-bazilikát jelöli meg az első stáció színhelyéül. A körülmények azonban azt sugallták, hogy a Szent Péter-bazilikában gyűljünk össze. Sokan vagyunk itt, szent Péter apostol sírja körül, azért is, hogy közbenjárását kérjük az Egyház útjáért e különleges pillanatban, megújítva hitünket a legfőbb Pásztorban, az Úr Krisztusban. Számomra jó alkalom ez arra, hogy péteri szolgálatom befejezésére készülve köszönetet mondjak mindenkinek, elsősorban a Római Egyházmegye híveinek, és kérjem, hogy különösen is emlékezzenek meg rólam imáikban.
Az elhangzott olvasmányok több indítást adnak, és arra hívnak, hogy Isten kegyelmével konkrét magatartási és viselkedési formákra váltsuk azokat a mostani nagyböjt során. Az Egyház mindenekelőtt azt az erőteljes felhívást állítja elénk, amit Joel próféta hirdetett Izrael népének: „Ezt mondja az Úr: Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva” (Jo 2,12). Fontos a „teljes szívetekből” kifejezés, ami azt jelenti: gondolkodásunk és érzelemvilágunk középpontjából, elhatározásaink, döntéseink, tetteink gyökereitől, a teljes, radikális szabadság gesztusával. De lehetséges-e ez az Istenhez való visszatérés? Igen, mert van egy erő, amely nem a mi szívünkben lakozik, hanem magának Istennek a szívéből ered: az ő irgalmasságának ereje. A próféta azt is mondja: „Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület” (2,13). Az Úrhoz való visszatérés „kegyelemként” lehetséges, mert Isten műve és az ő irgalmába vetett hitünk gyümölcse. Ám ez az Istenhez való visszatérés csakis akkor valósul meg az életünkben, ha Isten kegyelme lényünk legmélyét is áthatja, felrázza, és erőt ad, hogy „megszaggassuk a szívünket”. A próféta így visszhangozza Isten szavait: „A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat” (2,13). Valójában ma is sokan készek „megszaggatni a ruhájukat” a botrányokkal és igazságtalanságokkal szemben – melyeket természetesen mások követtek el –, de úgy tűnik, saját „szívükön”, lelkiismeretükön, szándékaikon kevesen hajlandóak dolgozni, engedve, hogy az Úr átformálja, megújítsa és megtérítse őket.
Ez a „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” olyan figyelmeztetés, amely nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is szól. Szintén az első olvasmányban hallottuk: „Fújjátok meg a harsonát a Sionon, rendeljetek el böjtöt, hirdessetek ünnepet, gyűjtsétek egybe a népet, hívjátok össze a gyülekezetet! Gyűjtsétek egybe a véneket, hívjátok össze a gyermekeket, meg a csecsemőket! Jöjjön elő hálószobájából az ifjú férj, nászházából az új asszony!” (2, 15–16). A közösségi dimenzió a hitnek és a keresztény életnek lényegi eleme. Krisztus azért jött, „hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse” (vö. Jn 11,52). Az Egyház „mi” [vagyunk], az a közösség, amelybe Jézus von be bennünket (vö. Jn 12,32): a hit szükségképpen egyházi vonatkozású. Fontos ezt felidéznünk és megélnünk e böjti időszakban: mindenki legyen tudatában, hogy nem egymagában vár rá a bűnbánat útja, hanem sok testvérével együtt, akik az Egyházhoz tartoznak.
A próféta végül a papok imájáról szól, akik könnyes szemmel fordulnak Istenhez, mondván: „Uram, ne hagyd, hogy gyalázat érje örökségedet, s ne csúfolhassák őket a népek! Ne mondhassák a népek körében: Hol van az Istenük?” (Jo 2,17). Ez az imádság arra késztet, hogy elgondolkodjunk, mennyire fontos a hitről és a keresztény életről tett egyéni és közösségi tanúságtételünk, mellyel megmutatjuk az Egyház arcát, olykor pedig annak eltorzulását. Különösen az Egyház egysége ellen elkövetett bűnökre, az Egyház testének megosztottságára gondolok. Ha a nagyböjtöt intenzívebb, láthatóbb egyházi összetartással éljük meg, legyőzve az önzést és a rivalizálást, azzal alázatos, értékes jelzést adunk a hittől távol állók és a közömbösök felé. 
„Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Pál apostolnak a korintusi keresztényekhez intézett szavai felénk is oly sürgetően visszhangoznak, hogy nem engedhetjük el őket a fülünk mellett és nem maradhatunk tétlenek. A most szó többszöri ismétlése arra utal, hogy nem szalaszthatjuk el ezt az időt, amely egyszeri, vissza nem térő alkalomként kínálkozik. Az apostol azt a megosztottságot szemléli, amelyről Krisztus úgy akarta, hogy létét jellemezze, amikor mindent magára vállalt, ami emberi, egészen odáig, hogy magát az emberek bűnének a terhét is magára vette. Szent Pál apostol nagyon erős kifejezést használ: Isten „bűnné tette értünk”. Jézus, az ártatlan, a Szent, „aki bűnt nem ismert” (2Kor 5,21), hordozza a bűn terhét, és osztozik az emberiség végzetében, a halálban, mégpedig a kereszthalálban. Nagyon drága ára volt a számunkra felkínált kiengesztelődésnek: a Golgotán felállított kereszt, amelyen az emberré lett Isten Fia függött. Isten alámerült az emberi szenvedésbe és a gonoszság mélységébe: ebben gyökerezik a megigazulásunk. Az „Istenhez való, teljes szívből történő visszatérés” nagyböjti utunkon a kereszt által történik; azt jelenti, hogy Krisztust követjük a Kálváriára vezető úton, a teljes önátadásig. Ezen az úton meg kell tanulnunk nap mint nap egyre jobban kilépni önzésünkből és bezártságunkból, hogy helyet készítsünk Istennek, aki megnyitja és átformálja a szívet. Szent Pál felidézi, hogyan visszhangzik számunkra a Kereszt meghirdetett igazsága az igehirdetésben, melynek követségében maga az apostol jár; ez minket is arra figyelmeztet, hogy nagyböjti utunk során elmélyültebben és kitartóbban hallgassuk Isten igéjét, amely a lépteinket megvilágító világosság.
Máté evangéliumában, melynek része az úgynevezett hegyi beszéd, Jézus három alapvető, a mózesi törvény által előírt cselekedetet említ: az alamizsnát, az imádságot és a böjtölést. A nagyböjti útnak is hagyományos megnyilvánulási formái ezek, melyekkel válaszolunk a hívásra, hogy „térjetek vissza Istenhez teljes szívetekből”. Jézus azonban hangsúlyozza, hogy bármely vallásos cselekedet hitelességét az Istennel való kapcsolat minősége és igazsága határozza meg. Ezért elítéli a vallásos képmutatást, a feltűnni vágyó magatartást, a tapsra, helyeslésre váró viselkedést. Az igaz tanítvány nem saját magának vagy a „nyilvánosságnak” szolgál, hanem Urának, egyszerűségben, nagylelkűen: „és Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz” (Mt 6,4.6.18). Tanúságtételünk tehát mindig annál hatékonyabb, minél kevésbé keressük a magunk dicsőségét; s tudni fogjuk, hogy az igazak jutalma maga Isten, a vele való egység itt a Földön, a hit útján, életünk végén pedig a színelátás békéjében és fényességében, mindörökké (vö. 1Kor 13,12).
Kedves Testvérek, bizalommal és örömmel vágunk neki nagyböjti utunknak. A megtérésre való meghívás erősen visszhangozzék bennünk, hogy „teljes szívből visszatérjünk Istenhez”, befogadva kegyelmét, amely új emberré formál, azzal a meglepő újdonsággal, hogy magának Jézusnak az életében részesülünk. Ne legyen köztünk olyan, akinél süket fülekre talál e felszólítás, amelyet a hamarosan elvégzendő hamvazás komoly, egyszerű, s mégis oly szép szertartása is kifejez számunkra. Kísérjen minket ebben az időszakban Szűz Mária, az Egyház Anyja és az Úr minden igaz tanítványának példaképe. Amen.
Magyar Kurír

Egymásért /Mt 25,31-46/


A mai világ egyik nagy kísértése, hogy elegek vagyunk csak önmagunknak, hogy a másik emberre csak annyiban van szükség, amennyiben a mi érdekeinket szolgálja. Ha szükségünk van rá, akkor legyen. De amint megvan, amit szeretnénk, már nem kell. A mai világ be akar zárni saját magányunkba, hisz hány reklám ezt híreszteli: Törődj magaddal, Ez jár neked, Rólad szól, Mert megérdemled stb…
De éppen a krisztusi parancs, és a nagyböjt igaz cselekedetei, imái nyitják meg a szívünket a másik ember felé, a szükséget szenvedő felé, a beteg ember felé. S ne feledjük, amivel a nagyböjt legelején kezdtünk: Istennek az a böjt tetszik, amivel nem magunkba zárkózunk, hanem amellyel éppen hogy nyitunk embertársaink felé. Úgy böjtöljünk, hogy mások megérezzék, megtapasztalják: E nagyböjti szent időben önző módon nem csak a maguk üdvösségéért, de egymáséért is fáradoznak a keresztények.
(plebania.net nyomán)

2013. február 16., szombat

Nagyböjt első vasárnapja


Ma a szent nagyböjt első vasárnapját üljük, tehát a böjti idő kezdetén vagyunk. S mindannyian tudjuk, hogy ez az idő, ez az időszak a lelkünk megújulását kell, hogy szolgálja. Tudjuk, arra kell törekednünk, hogy mindannyian lelkileg megújuljunk, bűneinktől megtisztuljunk, szentebbekké váljunk. S ha ezeket a dolgokat valóban tudjuk, fontosnak tartjuk, akkor reflexszerűen új kérdések ütik fel a fejünkben fejüket. Talán éppen ezek:
De hogyan lehet megújulnunk? Mit kell tennünk? Mintaszerű és követendő választ ad nekünk Jézus a mai evangéliumban, amikor is otthagyva mindent kimegy a pusztába negyven napra. A pusztaság, ahol az embert semmi és senki nem zavarja – tökéletes helye a lelki megújulásnak, a böjtnek, az imának. Ezért volt a puszta már az Ószövetségben is az Istennel való találkozásnak a helye. Itt találkozott az Isten népe, vagy az Isten embere magával az Úrral. Jézus is elhagyta a világot, a csendet, a magányt kereste, ahol jobban és tisztábban meghallhatta az Isten szavát. Szüksége volt a csöndre, a magányra.
S biztos, mindannyian voltunk már hasonló helyzetben, mikor szükségünk volt a magányra. Sőt, mikor legszívesebben kiszaladtunk volna ebből a világból, legalább is ki a hétköznapokból, amikor úgy éreztük, már nem bírjuk a hajszát, nem bírunk már élni sem. Mi több! Meghalni sem. Talán ilyen helyzetekben mi is szívesen mennénk el a pusztába, a magányba, s szívesen felüdülnénk kicsit, feltöltődnénk… Vagy épp: lelkileg megújulnánk.
De mit tehetünk most? Hisz nem mehetünk el a pusztába úgy mint Jézus. Nem hogy negyven napra, de még egyre sem. Nem tudjuk hát követni Jézust… Nem mehetünk a pusztába.
De mégis. Van valami, amit mind követhetünk, valami, aminek köszönhetően mi is megújulhatunk… Jézus példát adott, hogy nekünk is valamilyen módon változtatnunk kell megszokott életformánkon. Hasonlóan, mint ő, aki kilépett a harminc évig tartó hétköznapokból és valami újat kezdett el – megkezdte nyilvános működését. Ő teljes mértékben szent volt, mégsem elégedett meg a megszokottal. S ez a példaadó számunkra! Mi sem elégedhetünk meg a megszokott vallásossággal, az éppen eléggel, hanem többre kell törekednünk. Több csöndre, több elmélyült gondolkodásra, igényesebb lelki életre. Ez pedig sokszor választás elé állít. Vagy megyünk a megszokott kényelmes utunkon, vagy változtatunk. Csak akkor tudunk szentebbek lenni, ha életmódot változtatunk. Ha megváltoztatjuk a régen és régtől megszokott napi, reggeli, vagy esti programunkat.
Sosem lehetünk annyira szentek, hogy ne kellene még szentebbé válnunk. S hogy min kellene változtatnunk, a böjtben miről kéne lemondanunk, mire kellene jobban odafigyelnünk? Azt Isten elmondja külön-külön mindenkinek személyesen, legtöbbször lelkiismeretünkön keresztül – ha kérdezzük őt. Találtunk időt e lelki olvasmányra. Már ez egy fontos lépés volt. Találjunk időt a csendre is, mikor megkérdezhetjük Istent: hol és miben változtathatunk, változtassunk?
Ez a nagyböjt. Egyházunk tanítja, hogy a böjt éppen a mértékletesség erényének cselekedete. Tágabb értelemben minden (erkölcsi meggondolásból fakadó) önmegtagadás – főként az érzéki élvezetektől való tartózkodás. Szoros értelemben pedig az önfenntartási ösztön megfékezése az evésben és ivásban (Katolikus Lexikon). Azaz a megszokottól, a mindennapitól eltérő cselekedet. A már említett „változtatás”. Hogy lelkünk fölemelkedjen a testi vágyak igényeitől, s e vágyakat megfékezve bűnbánatra, lelki megújulásra indítson.
Ma is pontosan ugyanaz lesz a napi programunk, mint tegnap? Vagy sikerül rajta változtatnunk? Ha sikerül, már elkezdtük a lelki megújulást, akkor már valóban elkezdtük az idei nagyböjtöt.

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 1. vasárnapja


Összegzés a szentatya lemondásáról


XVI. Benedek pápa lemondásáról
Bizonyára mindannyian értesültetek arról, hogy a Szentatya lemondott a péteri szolgálatról. Többféle féligazságok, hírek keringenek a médiában, ezért szeretném, ha ti is világosan látnátok a teljes igazságot lemondásával kapcsolatban. Először is azt hallgassuk meg, amit ő maga mondott.
A szó szerinti nyilatkozat: „Kedves Testvérek! (...) Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot.
Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell. Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.
Ezért, tudatában e tett súlyosságának, teljes szabadsággal kinyilatkoztatom, hogy lemondok szolgálatomról mint Róma Püspöke, mint Szent Péter utóda, amelyre 2005. április 19-én a bíborosok révén kaptam megbízatást. 2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására.
Kedves Testvérek! Teljes szívemből köszönetet mondok nektek azért a szeretetért és munkáért, amellyel velem együtt hordoztátok szolgálatom súlyát, és bocsánatot kérek minden hibámért. Most ajánljuk az Anyaszentegyházat Legfőbb Pásztora, a mi Urunk, Jézus Krisztus gondjaiba. Fohászkodjunk Szent Anyjához, Máriához, hogy anyai jóságával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Ami engem illet, a jövőben is teljes szívvel kívánom szolgálni Isten Szent Egyházát imának szentelt életemmel”.
XVI. Benedek pápa tehát február 28-án, este 8 órakor fejezi be péteri szolgálatát, amelyet addig az időpontig teljes mértékben gyakorol. Attól a perctől kezdődik a „Sede vacante”, azaz a római szék megüresedése. Egészen addig tehát ő lesz a pápa. A szentmisében is őérte imádkozunk, az ő nevét mondjuk.
S hogy mennyire nem politikai, vagy egyéb manipulált lemondásról van szó, bizonyítják a pápa egy régebbi interjúban adott szavai is. A mostani nyilatkozat teljes összhangban van azzal, amit XVI. Benedek pápa már kijelentett Peter Seewaldnak A világ világossága című interjúkötetében. A könyvben két határozott kérdés a lemondás lehetőségének feltételezésére utal. Seewald megkérdezte a pápától, hogy gondolt-e a lemondásra. A válasz a következő volt: „Amikor nagy a veszély, nem lehet elmenekülni, ezért nincs most itt az ideje a lemondásnak (utalással a szexuális visszaélésekre és így tovább – tette hozzá Lombardi). Éppen az ehhez hasonló pillanatokban ki kell tartani és le kell győzni a nehéz helyzetet. Ez a véleményem. Le lehet mondani egy békés pillanatban, vagy egyszerűen akkor, amikor már az ember nem bírja tovább, de a veszély pillanatában nem lehet elmenekülni, vagy azt mondani, hogy foglalkozzon vele más”.
Seewald második kérdése így hangzott: „Elképzelhető egy olyan helyzet, amelyben Ön úgy találja megfelelőnek, hogy a pápa lemondjon?” XVI. Benedek így válaszolt: „Igen, amikor egy pápa világosan tudatára ébred, hogy már nem képes fizikailag, értelmileg és lelkileg elvégezni a rábízott feladatot, akkor joga, sőt bizonyos körülmények között kötelessége, hogy lemondjon”.
A médiából többféle támadást hallunk – hírek formájában. Hangoztatják, hogy ezért, vagy azért mondott le. Hogy megfutamodott, kitér a felelősség alól, politikai okai vannak stb. Többször tapasztalhattunk már, hogy a média nagyon jól tudja félrevezetni az embereket, s hogy mindent bevet, hogy az Egyház hírét is bepiszkítsa. Kinek, ha nem magának a Szentatyának higgyünk? Ő világosan megmondta: Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot. Ez a mérvadó, és a megkérdőjelezhetetlenül hiteles számunkra.
Imádkozzunk továbbra is érte, s vegyünk róla példát felelősségtudatban, alázatban és őszinteségben.

2013. február 14., csütörtök

A példás testvérek - Szent Cirill és Szent Metód


Alighogy elkezdtük a böjti időt, mindjárt két szentet ünnepeltet velünk Egyházunk: Szent Cirillt és Szent Metódot. Ők Európa társvédőszentjei. Két testvér, akik mindketten Istennek szentelték életüket, s egymásnak példaképei is voltak: mindenekelőtt az életszentségben. S már több szent életében megfigyelhettük, hogy szinte mindig voltak körülöttük olyan emberek, akikre támaszkodhattak, akikről példát vehettek, akik a helyes úton buzdították őket – vagy épp „a háttérben“ imádkoztak értük.
Az, hogy ma egy testvérpárt ünneplünk többek között arra is buzdíthat minket, hogy mi se csak egyedül harcoljunk az életszentségért, de mindig találjunk magunknak olyan segítőtársat, aki hasonló célért küzd – hasonló utakat bejárva, mint mi. Hogy e böjti időn át is, egymás példáján felbuzdulva, Istennek egyre jobban tetsző életet tudjunk élni.

2013. február 13., szerda

A szentszéki sajtóterem igazgatójasajtónak tájékoztatója a pápa lemondásáról

Február 11-én, hétfőn délben Federico Lombardi, a szentszéki sajtóterem igazgatója tájékoztatót tartott az újságíróknak.
„A pápa mindnyájunkat meglepett, kissé azért is, mert ma a Vatikánban ünnepnap van, így rövid időn belül kellett megszervezni a tájékoztatót ebben a rendkívül fontos helyzetben” – kezdte beszédét a szóvivő. (Hozzátesszük, hogy ma van a Lateráni egyezmény 84. évfordulója).

Utalt rá, hogy erre a délelőttre hirdette meg a pápa a rendes, nyilvános konzisztóriumot néhány szenttéavatási ügyre vonatkozóan, amelyen meghatározták a szenttéavatások időpontját. Erre az alkalomra – éppen azért hívják nyilvános konzisztóriumnak – összehívják a Rómában tartózkodó bíborosokat. A Szentatya ezt a fontos alkalmat használta fel a rendkívül jelentős bejelentés megtételére.

Kommentálva a Szentatya bejelentését, Lombardi kiemelte a következő szavakat: „tudatában vagyok e tett jelentőségének, teljes szabadsággal jelentem ki, hogy lemondok szolgálatomról, mint Róma püspöke, mint Szent Péter utóda”. Ez a nyilatkozat különösen fontos jogi szempontból. Az Egyházi Törvénykönyv 332. kánonjának második paragrafusában olvassuk: „ha úgy adódik, hogy a római pápa lemond hivataláról, az érvényességhez szükséges, hogy a lemondás szabadon, annak kijelentése pedig szabályosan történjék, de nem szükséges, hogy bárki is elfogadja”.

A két alapvető pont tehát a szabadság és a nyilvánosságra hozás kötelezettsége. A pápa most szabadon nyilvánosságra hozta akaratát a konzisztóriumon – magyarázta Lombardi. XVI. Benedek pápa február 28-án, este 8 órakor fejezi be péteri szolgálatát, amelyet addig az időpontig teljes mértékben gyakorol. Attól a perctől kezdődik a „Sede vacante”, azaz a római szék megüresedése, amelyet kánonjogi szempontból az Egyházi Törvénykönyv, valamint az Universi dominici gregis kezdetű apostoli konstitúció szabályoz. (II. János Pál pápa 1996. február 22-én tette közzé.)

A mostani nyilatkozat összhangban van azzal, amit XVI. Benedek pápa már kijelentett Peter Seewaldnak adott, A világ világossága című interjúkötetében. A könyvben két határozott kérdés a lemondás lehetőségének feltételezésére utal. Seewald megkérdezte a pápától, hogy gondolt-e a lemondásra. A válasz a következő volt: „Amikor nagy a veszély, nem lehet elmenekülni, ezért nincs most itt az ideje a lemondásnak (utalással a szexuális visszaélésekre és így tovább – tette hozzá Lombardi). Éppen az ehhez hasonló pillanatokban ki kell tartani és le kell győzni a nehéz helyzetet. Ez a véleményem. Le lehet mondani egy békés pillanatban, vagy egyszerűen akkor, amikor már az ember nem bírja tovább, de a veszély pillanatában nem lehet elmenekülni, vagy azt mondani, hogy foglalkozzon vele más”.

Seewald második kérdése így hangzott: „Elképzelhető egy olyan helyzet, amelyben Ön úgy találja megfelelőnek, hogy a pápa lemondjon?” XVI. Benedek így válaszolt: „Igen, amikor egy pápa világosan tudatára ébred, hogy már nem képes fizikailag, értelmileg és lelkileg elvégezni a rábízott feladatot, akkor joga, sőt bizonyos körülmények között kötelessége, hogy lemondjon”.

XVI. Benedek a „sede vacante” megkezdődésekor először Castel Gandolfóba, majd a szükséges munkálatok elvégzése után a Vatikáni dombon lévő klauzúrás nővérek kolostorába költözik.

„Személyesen rendkívül nagy csodálattal fogadtam a pápa lemondásának hírét, a Szentatya nagy bátorságáért, lelke szabadságáért és nagy felelősségtudatáért szolgálatát illetően” – mondta a szentszéki szóvivő, majd hozzátette: „XVI. Benedek nagy tanúságot tett a spirituális szabadságról továbbá arról, hogy mélyen tudatában van azoknak a problémáknak, amelyekkel ma az Egyház kormányzásának szembe kell néznie”.

 Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Mi történik azután, hogy XVI. Benedek pápa bejelentette lemondását?


Február 11.
XVI. Benedek bejelenti, hogy február 28-ától lemond hivataláról, addig azonban teljeskörűen gyakorolja tisztségét.

Február 28. 20 óra
XVI. Benedek lemondásának időpontja. Tarcisio Bertone, a Római Katolikus Egyház kamerlengója megállapítja, hogy az apostoli szék üres. A dikasztérium összes vezetőjének megbízatása megszűnik, a főpenitenciárius kivételével. A bíborosi kollégium dékánja összehívja a bíborosokat Rómába, akik mindennap tanácskozásra ülnek össze, és intézik az Egyház folyamatban lévő ügyeit.

Március 15. és 20. között
A konklávé kezdete. II. János Pál Universi Dominici gregis című apostoli konstitúciója kimondja, hogy a konklávé az apostoli szék megüresedését követően legalább tizenöt, de maximum húsz nap elteltével ül össze. A pápa megválasztásához a szavazatok kétharmadára van szükség, szavazásra napi négy alkalommal kerül sor. A konklávé vége nincs határidőhöz kötve.

Ha az első 13 szavazás alkalmával nem sikerül pápát választani, a bíborosok egy nap gondolkodási szünetet tartanak. Ha 34 szavazás (tizenkét-tizenöt nap) sem hoz eredményt, a bíborosoknak a két legtöbb szavazatot kapott személy között kell dönteniük. Az eredményhez továbbra is kétharmados többség szükséges.

A pápa megválasztása
A konklávé végén az új pápának el kell fogadnia tisztségét, majd az első diakónus bíboros kihirdeti nevét a Szent Péter-bazilika erkélyéről, ahonnan az új pápa apostoli áldást ad.

A pápa beiktatása
Róma új püspöke a tisztség elfogadásának pillanatától pápa, beiktatásának ünnepélyes szertartására pedig megválasztása után hamarosan sor kerül. XVI. Benedeket például egy keddi napon választották meg, ünnepélyes beavatása pedig az azt követő vasárnap történt meg. Néhány héttel később az új pápa birtokba veszi a lateráni patriarchális főbazilikát.
Magyar Kurír

XVI. Benedek pápa lemond péteri szolgálatáról


A Szentatya február 11-én bejelentette, hogy lemond péteri szolgálatáról.
XVI. Benedek pápa február 11-én, délelőtt 11 órakor, három szenttéavatási ügyben összehívott konzisztórium során tette közzé a hírt.
„Kedves Testvérek!
Nemcsak a három szenttéavatás miatt hívtalak össze benneteket erre a konzisztóriumra, hanem azért is, hogy közöljem veletek döntésemet, amely nagy jelentőségű az Egyház élete számára. Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot.
Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell. Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.
Ezért, tudatában e tett súlyosságának, teljes szabadsággal kinyilatkoztatom, hogy lemondok szolgálatomról mint Róma Püspöke, mint Szent Péter utóda, amelyre 2005. április 19-én a bíborosok révén kaptam megbízatást. 2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására.
Kedves Testvérek! Teljes szívemből köszönetet mondok nektek azért a szeretetért és munkáért, amellyel velem együtt hordoztátok szolgálatom súlyát, és bocsánatot kérek minden hibámért. Most ajánljuk az Anyaszentegyházat Legfőbb Pásztora, a mi Urunk, Jézus Krisztus gondjaiba. Fohászkodjunk Szent Anyjához, Máriához, hogy anyai jóságával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Ami engem illet, a jövőben is teljes szívvel kívánom szolgálni Isten Szent Egyházát imának szentelt életemmel”.
Magyar Kurír

XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete


„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)
Kedves Testvéreim!
A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.
1. A hit mint válasz Isten szeretetére
Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva:„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy ’parancsolat’, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1.) A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretetistennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs ’készen’, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.
„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.) Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).

2. A szeretet mint a hitben való élet
Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).
Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).
A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14–30).

3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás
Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.
A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1–4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38–42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).
Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.
Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát:„Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8–10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.

4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége
Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).
A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.
E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).
Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.
Vatikán, 2012. október 15.
XVI. Benedek pápa

Hamvazószerda

Ma újra elkezdünk egy nagyböjti időszakot. De hanyadszor már? Tizedszer, harmincadszor, hatvanadszor? S milyenek voltak az előző böjtjeink? hoztak valami gyümölcsöt? Sikerült-e lelkiekben megújulnunk, gyarapodnunk?
Mindezek a kérdések vetődtek fel bennem, mikor tudatosítottam, hogy újra itt a hamvazószerda, a böjt, s hogy már hanyadszor szólít fel Egyházunk: Térjetek meg, s higgyetek az evangéliumban.
De kell, hogy minden évben, újra és újra mindannyian magunkba szálljunk, s böjtölve ráéhezzünk az istenes dolgokra. A böjtnek ugyanis éppen az a célja, hogy ne csak a földi javakra, élvezetekre, kívánságokra éhezzünk, hanem túllépjünk ezeken, s többre vágyódjunk - örök javakra, melyek nem csak ideig-óráig csillapítják vágyaink szomját, de egy örökkévalóságon át.
Előírt, fontos és szigorú böjt ma és a nagyböjti péntekeken a húsételtől való tartózkodás. De ez korántsem minden. Sokkal több lehetőségünk van arra, hogy e nagyböjti időszakot gyümölcsözővé, lelkünknek hasznossá tegyük. Az fiataloknak felettébb hasznos lehet az élvezeti cikkek, vagy a számítógép böjtje... az idősebbeknek talán a szavak, vagy a televízió böjtje... A gyermekeknek a játék, vagy a viccelődés böjtje... Mert ha valami megszokottat szándékosan kihagyunk, akkor mindjárt érezni fogjuk annak hiányát. S ezt az időbeli és kívánságbeli hiányt kell kitöltenünk valami olyannal, ami Istenre irányítja figyelmünket... Lelki olvasmány, rózsafüzér, keresztút, betegek, rég nem látott szeretteink, vagy ellenségeink meglátogatása, lelkiismeretvizsgálat, hittan tanulás, elgondolkodás életutunk helyességén...
Ha még nem tettünk, tegyünk most komoly elhatározást, hogy az idei böjt Istennek tetsző, számunkra pedig gyümölcsöző legyen.

2013. február 11., hétfő

2013. február 9., szombat

Évközi idő ötödik vasárnapja

Igyekezzünk ezen a szentmisén is átgondolni, átélni a Szentírás nyújtotta szavakat – tanítanak, nevelnek, buzdítana ma is.
Így számolt be látomásáról Izajás próféta: „Abban az időben… láttam az Urat.” Micsoda? – gondolhatjuk. Elég fantasztikusnak tűnhet. Egy ember, aki „látta” az Istent – milyen szentnek kellett lennie… milyen kegyelem! Meglátni az Istent… De talán rálegyintünk: nem sok közünk van hozzá, hisz milyen távol áll ez tőlünk. Nekünk úgysem fog megjelenni az Isten, mi úgysem láthatjuk. Mégis üzen nekünk ez az istenélmény beszámoló.
Amint Izajás fölfogta, hogy kivel is áll szemben, felkiáltott: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek urát.” Szinte remegett bűnössége, méltatlansága láttán. Izajás Isten végtelen jóságát és szentségét tapasztalva megérzi, milyen bűnös ő maga. Hasonlóan, mint Szent Pál a szentleckében: „Krisztus (…) megjelent, mint egy elvetéltnek, nekem is. (…) Én ugyanis utolsó vagyok…” Vagy, mint Szent Péter az evangéliumban: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”…
Aki Istent látta, aki Istent hallotta, aki Istennel találkozott – mind bűnös ember volt, de mind beismerte bűnösségét. Éppen ezért Izajásnak az Úr megbocsátotta bűneit, Pál Isten kegyelméből lett apostol, Péterbe bátorságot öntött: „Ne félj!”
De mire tanít mindez, ha mi úgysem látjuk, úgysem halljuk Istent, úgysem találkozunk vele?
Higgyük el, a legvalóságosabb módon, a legmélyebben egyesülhetünk vele. A szentáldozásban nem csak mutatja magát az Isten, nem csak szól, nem csak találkozik velünk, hanem belénk jön, eggyé válik velünk.
Mi se tehetünk mást. Minden szentmisén a lehető legőszintébbek,  legtudatosabbak, legátéltebbek legyenek szavaink: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.

2013. február 7., csütörtök

"...menjetek el onnét..." /Mk 67-13/


Jézus szavai a mai evangéliumban nagyon határozottak, sőt. Szigorúak: „Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét...
Az Isten senkire nem erőszakolja rá tanítását, szavait. De ha nem fogadjuk el, nem fogadjuk be, helyettünk máshoz fog szólni. Ilyen egyszerű: ha nekünk nem kell, majd szól az Úr máshoz. Kell, hogy egy kicsit megremegjünk e szavak hallatán, nehogy könnyelműen, félvállról vegyük azt, amit az Isten minden nap mond nekünk.
Az apostolok „elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg.” Nekünk is hirdettetik – hallgassunk az isteni szóra.

2013. február 5., kedd

„A gyermek nem halt meg, csak alszik. Azok kinevették”. /Mk 5,21-43/


Érdekes dolog lehetett látni, amint a „sok sirató és jajgató” kineveti Jézust. Nevettek, mert megint nem értették őt. S a pogányok számára ma is sokszor nevetséges lehet az Isten szava, az ő ígérete. Akkor is az volt: „A gyermek nem halt meg, csak alszik”.
De nekünk, hívőknek ezek a legfontosabb szavak, ígéretek, melyek éppen az Isten szájából származnak. És pontosan ez a halál keresztény értelmezése: nem az élet vége, hanem békés megnyugvás az Istenben – várva a feltámadást. Ismerősen zenghetnek fülünkbe Urunk szavai: „Aki bennem hisz, még ha meghal is, élni fog”.
Sok hihetetlen dolgot, ígéretet hallunk az evangéliumokból, melyek messze meghaladják felfogóképességünket, értelmünket. De sose feledjük: az Isten sosem tévedett, és mindig betartotta ígéretét – bármilyen hihetetlennek is tűnt. Buzdítsanak a mai események is: „Jézus bement, és így szólt hozzájuk: (…) A gyermek nem halt meg, csak alszik. Azok kinevették. (…) A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett.

2013. február 4., hétfő

Hova küld? /Mk 5,1-20/


A mai evangélium csodálatos gyógyítását hallva több „isteni“ dologra is fény derülhet. Az egyik az a mozzanat, mikor a meggyógyult, megtért, immár hívő ember Jézussal akart menni, követni akarta, a tanítványa akart lenni. Jézus azonban nem engedte, hanem így küldte el egy nem kevésbé nemes küldetéssel: „Menj haza tieidhez, és mondd el nekik, hogy milyen nagy dolgot művelt az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!”
Nem lehetünk mind papok, püspökök, szerzetesek, apácák. Isten maga választ számunkra küldetést, de mindannyiunkat küld. Ha nem is a rendházba, a papi szemináriumba, semmi különleges helyre, talán „csak” haza. Talán éppen ma, éppen a tieidnek kell elmondanod: mit művelt veled az Úr…

2013. február 2., szombat

Évközi idő negyedik vasárnapja


"Mindenki helyeselt neki, és csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. «De hát nem az ács fia ez?» - kérdezgették."
Az emberek gondolkodásában, fölfogásában nem fért össze a kettő: az Isten, és az ember egy személyben? Az isteni, és az emberi egy személyben? Ez a téves felfogás pedig már addig fajult, hogy fölvezették Jézust a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Nem passzolt nekik össze az isteni és az emberi, az istenes, és az emberes... a vallási és a profán. Gondolhatjuk, milyen ostobák voltak, hisz maga az Isten volt ott velük... s nem vették észre. De ne ítéljünk ilyen elhamarkodottan.
Ma sem szokás keverni a kettőt. Ahogy már egyszer elmélkedtünk róla: egy ázsiai turista jött Európába, s beszámolója szerint, mint kívülálló, itt Európában vasárnapi kereszténységet, és hétköznapi pogányságot látott. Úgy tapasztalta, hogy az emberek elmennek azért vasárnap misére, de ez minden. Ezzel "le is tudják" a kereszténységet. A hétköznapjaikban azonban már nincs ott az Isten. Az emberek nem Isten szerint élnek, nem beszélik meg vele az örömeiket, bánataikat, nem vonják be Istent a mindennapi teendőkbe. 
Minden bizonnyal Istennek tetsző dolog, hogy rendszeresen eljárunk a szentmisére. De nem lehet, nem szabad szétválasztani a „világi”, a mindennapi életünket az istenes élettől. Egy embernek, mégpedig istenes embernek kell lennünk itt, a templomban, de ugyanúgy otthon is, ugyanúgy a munkahelyen – mindig, minden körülmények között. Akkor is, mikor olyasmit csinálunk, amihez látszólag nem kell az Isten. Abba is be kell vonni az Istent. Azt is az ő segítségét kérve, s neki fölajánlva kell megtennünk. Ezt tette Jézus is, mikor harminc éven keresztül semmi különlegeset nem cselekedett, de minden egyes teendőjét Istennel vitte véghez.
Ne vasárnapi, de mindennapi keresztények legyünk, akiknek egyenesen természetes, hogy az emberi, és az isteni mindig együtt van bennünk. Istennek tetsző, Istennek ajánlott munka, tanulás, pihenés. Emberként szüntelenül Istennel lenni – ez az igazi kereszténység. Hisz maga a Szentírás is erre szólít fel: Szüntelenül imádkozzatok.
Huszadik századi szentünk, Boldog Chiara Lubich fogalmazott így: „Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.

Miserend és hirdetések - Évközi 4. vasárnap


Gyertyaszentelő Boldogasszony


Mint arról már többször elmélkedtünk, a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.
Mai ünnepünk népies neve: Gyertyaszentelő Boldogasszony. Pedig az ünnep Jézus templomban való bemutatásáról, illetve Szűz Mária a zsidó hagyomány szerinti megtisztulásáról szól. Magyar nyelvünk mégis a gyertyaszentelés fontosságára mutat rá e népies elnevezésben. Nem véletlenül. A gyertya már az ókori kereszténység első századaitól fontos, lényeges része, nagy szimbóluma, jelképe volt a liturgiának, az Istentiszteletnek. S maga a gyertyaszentelés talán a legrégebbi szentelmények egyike.
De minek is a jelképe? Talán fülünkbe cseng húsvét éjszakájának örömhíre, amit a pap a sötétséget megtörve égő gyertyával belép a szentélybe: Krisztus világossága! Mint a világosság forrása már az ókeresztény korban Krisztus jelképe, aki a világosság az emberek számára. Aki mutatja az utat a bűn sötétségében, hogy a nép, amely sötétségben járt, immár nagy fényességet, azaz biztonságot, életet láthasson. Krisztus, mint a világ világossága az igazi életre vezet el minket.
De nem csak ez az egy jelképe van e roppant egyszerű, mégis fenséges eszköznek. Van egy számunkra mindig látható, ámbár talán kevésszer megfigyelt tulajdonsága a gyertyának. Míg ég, világít, fényt ad, utat, biztonságot mutat – azalatt maga teljesen elég, teljesen elfogy. Mivel a gyertya önmagát fölemésztve világít, jelképe az önzetlen szolgálatnak, a jócselekedetekkel világító hitnek. Az önzetlen szolgálat jelképe, melyet maga Krisztus mutatott be példaként: Önmagát, egész életét teljesen feláldozva lett fény a mi számunkra, kereszthalála nekünk szerzett örök életet.
Milyen gyönyörű jelkép, szimbólum. Ezért nem szabad az igazi gyertyát semmilyen olajos, vagy elektromossal helyettesíteni. Hisz mutatja állandóan az önfeláldozó, magát felemésztő szeretetet, mellyel Isten állandóan szeret minket.
Kövessük Krisztus példáját, s ha naponta látjuk a gyertyát, naponta jusson eszünkbe: ilyen kell, hogy legyen a mi életünk is: önfeláldozó, másoknak fényt, másoknak utat mutató, Istent-adó élet. Erősítsenek meg Urunk, Jézus Krisztus szavai: „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint aki életét adja barátaiért.”