2013. december 30., hétfő

Karácsony nyolcada - 6. nap

Karácsony nyolcadában Egyházunk tovább tanít, rendkívül fontos dolgokra hívja fel figyelmünket. „Kérünk, mindenható Istenünk, hogy egyszülött Fiadnak test szerint való születése a bűn régi rabságából szabadítson meg minket” – imádkoztuk a mai nap könyörgésében.

Sok szép dolgot kérhetünk Istentől ilyenkor is, karácsonykor. De az egész ünnepek alatt eszünkbe kell hogy legyen: Isten elsősorban azért lett emberré, hogy minket kiszabadítson a bűnből – bűneink rabságából. Gyakran kérjük mi is – ne csak itt a szentmisén közösen, de egyéni imáinkban is –, hogy a megtestesülés a mi életünkbe is hozzon változást. Hogy az idei karácsony legfőbb kegyelme, legnagyobb ajándéka számunkra is a bűnnel való szakítás legyen.

2013. december 28., szombat

A Szent Család vasárnapja

A Szent Család megnevezést hallva talán mindannyiunknak egy idillikus, harmonikus kép jut eszünkbe. Szűz Mária karjában tartja gyermekét, Szent József mellette – csendben, békességben, boldogságban, elégedettségben... S talán még irigykedünk is rájuk... „Milyen szép család, milyen jó nekik...”
Valóban, Egyházunk példaként állítja elénk a Szent Családot, követendő példaként. Hisz így imádkoztunk a mai Collectaban: „Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot.” Példa, de talán más, mint amilyet mi elképzelünk. Isten ugyanis nem tüntette ki semmi olyan jóval ezt a családot, amilyenre sokszor vágyunk, s amiért annyi áldozara képesek vagyunk. Nem volt pompás otthonuk – egy istállóban szálltak meg. Nem volt kellemes melegük – egy hideg téli éjszakán született gyermekük. Nem volt nyugalmuk, békességük – Egyiptomba kellett menekülniük. Nem volt pénzük – nincstelenül kerestek szállást. Nem volt sok rokonuk – ismeretlen pásztorok látogatták meg őket... Nem volt mit enniük... És mégis – ők a Szent Család. Még mindig irigyeljük őket? Nekünk mennyi minden megvan ezek közül – mennyi mindent tettünk azért, hogy mindez meglegyen családunknak? És mégis – sokszor nem szent a család. Mégis sokszor széthullik a család. Mégis oly sok a békétlenség, az elégedetlenség. Ezek a földi javak nem tudják szentté tenni a családot.
Ádvent első napján püspökatyáink pásztorlevéllel fordultak hozzánk, s hangsúlyozták: „Isten egyértelműen a tudtunkra adja, mit jelent számára a család. Amikor Fiát a világba küldte, nem arról gondoskodott, hogy előkelő palotában szülessen meg, vagy hogy válogatott ételekben dúslakodjon, hanem arról gondoskodott, hogy Fia rendezett családi körülmények között jöjjön a világra és nevelkedjék.” Jézus, Mária és József mindig és mindenütt azt tartották szemük előtt, hogy családjukban szeretet uralkodjék. Mivel Isten terve az volt, hogy Jézus ebben a családban szülessen meg, ők is azon voltak, hogy ebben a családban találják meg boldogságukat. Tudták, hogy mit kér tőlük az Isten, s azt meg is valósították – így volt szent a családjuk. Nem keresték a földi örömöket – tudták, arról Isten gondoskodik. A lényegre: szeretetre törekedtek.
S az ő példájukra mi is tegyünk hasonlóan. A lényegre törekedjünk, s akkor a többiről Isten gondoskodik. Talán nem úgy, ahogy mi elképzeljük, talán kevesebb földi jóval – de ő képes a miénket is szent családdá alakítani az ő terve szerint. Abba fektessük a legtöbb energiát, amibe a Szent Család is tette: az egymás iránti önfeláldozó szeretetbe. Ha már van családunk, ne máshol, de abban keressük és valósítsuk meg Isten tervét. Ha pedig nincs, azért imádkozzunk, hogy felismerjük azt, s mindenekelőtt az ő tetszése szerint rendezzük életünket.

Isten nem hív senkit felhőtlen, minden földi javat kiélvező boldogságra. De mindenkit hív egy olyan közösségbe, ahol Isten szerinti öröm, béke, jóság és szeretet uralkodik. Keressük ezt nála – mert csak ott találhatjuk meg. Legyenek szentek a mi családjaink is.

2013. december 26., csütörtök

A válasz - Szent István első vértanú

Nagyobb egyházi ünnepeinket nem a véletlennek köszönhetően tartjuk akkor, amikor tartjuk. Ez a mai ünnep sem véletlenül került karácsony másnapjára. Urunk születésekor arról elmélkedtünk, hogy milyen hatalmas dolgot tett Isten azzal, hogy megalázta megát, s értünk emberekért ember lett. Már az ő születése is a mindent odaadó, még az életet is feláldozó szeretetről szól.
Ma pedig Szent Istvánt, a kereszténység első vértanúját ünnepeljük. Ezzel pedig gyönyörűen példázza és tanítja Egyházunk, hogy hogyan is kell válaszolnia az embernek Isten szeretetére. Mivel Isten mindent odaadott értünk - beleértve életét is, így az ekkora szeretetre mi sem válaszolhatunk kisebb szeretettel, kisebb odaadással. Képesnek kell lennie az embernek szintén mindenét odaadni az Istennek. És képes is rá - mutatja Szent István, az első vértanú példája. Igaz, nem a saját erejéből, hogy ezzel senki se dicsekedhessen, hanem Isten erejéből és kegyelméből, ahogy a szentleckében hallottuk: "István kegyelemmel és erővel eltelve" állt ellenségei elé.

Ezekben a napokban ne csak csodáljuk Istenünk végtelen szeretetét, ne csak álmélkodjunk, de válaszoljunk is rá.

2013. december 25., szerda

Urunk születése - ünnepi mise

A keresztény ember két legnagyobb ünnepe kétség kívül a karácsony és a húsvét. Már csak abból is látjuk, hogy ilyenkor vagyunk a legtöbben a templomban, a szentmisén – még akik máskor Isteb felé sem néznek, ilyenkor azért be-betérnek az Isten házába. Mindez nem véletlen, mert ezen a két nagy napon ünnepeljük megváltásunk két legnagyobb pillanatát: Jézus születését; és Jézus halálát, feltámadását. Ugyanis ha Krisztus nem születik meg, ha nem lesz emberré az Isten, nincs üdvösség. S ugyanúgy, ha nem áldozza fel magát értünk és nem támad fel, ugyancsak a pokolra jutnánk. Ezért ez a két ünnep az alappilére hitünknek, vallásunknak.
De van egy közös különlegessége, érdekessége, sajátossága az előbb említett ünnepeknek. Mindkét esetben egy olyan Istent ünneplünk, aki az emberek szemében gyenge. Nem a Krisztust királyt tartjuk nagy ünnepnek, nem a dicsőséges jeruzsálemi bevonulást Virágvasárnap, nem a Szentlélek örömet hozó leszállását Pünkösdkor, nem a Szentháromság legmélyebb titkát annak vasárnapján... Észrevettük már? Mi nem is a magasságos Istent, hanem a gyenge, sebezhető, mindenkinél alázatosabb Istent ünnepeljük. Jézus életének két legfontosabb pillanata az ő születése és halála volt. És éppen az a két pillanat volt a legfontosabb, amelyben ő a leggyengébb volt: kicsi gyermek, és megfeszített, meggyötört elítélt. Isten akkor volt a legnagyobb, mikor emberi szemmel a legkisebbnek tűnt. Nagy titok ez – nem emberi logikára vall. Mert nem is emberi terv – egyenesen Istentől jövő.
Az egész egyházi év folyamán, mikor a Hiszekegyet imádkozzuk a szentmisén, az egyik résznél mindig mélyen meghajlunk. A megtestesülésnek szavainál, mikor azt valljuk, hogy az Isten emberré lett. Kifejezzük ezzel mély alázatunkat ezen isteni csoda felett. Ilyenkor, karácsonykor azonban még erősebben tudatosíttatja velünk Egyházunk, milyen nagy titokról van szó. Most nem meghajlunk, de egyenesen térdet hajtunk – a térdhajtás pedig az imádat jele. De, mint arról az imént elmélkedtünk, szorosan kötődik ehhez a másik nagy napunk, a húsvéti ünnepkör. Az egész év folyamán a keresztet mély tisztelet illeti meg – mindig mélyen meghajlunk előtte. Nagypénteken, Krisztus Jézus halálakor azonban mit szoktunk tenni? Imádjuk azt – térdre borulunk előtte mondván: jöjjetek, imádjuk! Nem csodálatos kapcsolat ez a két ünnep között? Amikor az Isten épp a legkisebb, a legsebezhetőbb, a legalázatosabb a jászolyban – akkor borulunk térdre előtte. S hasonlóan, amikor tehetetlenül, meggyötörten, erőtlenül feszül meg a kereszten – akkor hullunk térdre lábainál. Mert Isten azzal lett szemünkben a legnagyobb, hogy kicsi lett. Azzal mutatta meg hatalmát, hogy lemondott róla. Azzal mutatta meg dicsőségét, hogy megalázta magát.

Karácsony és húsvét szent ünnepe az értünk mindenre képes Istenről, s az ő végtelen szeretetéről szól. Tanuljunk az „ünnepelttől”. Kövessük példáját, s akkor mi is meglátjuk: nagyok nem akkor vagyunk, mikor mutogatjuk „hatalmunkat”, mikor uralkodunk mások felett. Az az igazi lelki nagyság, mikor tudunk másokért megalázkodni, mikor tudunk másoknak szolgálni – önzetlenül, szeretettel. „Ezt az igaz nagy Isten bölcsessége mindeneknek javára cselekedte. E dolgon angyalok csodálkoznak, emberek, állatok álmélkodnak.” Mi is ezen álmélkodjunk: példát merítve Istenünk alázatos tettiből.

2013. december 24., kedd

Urunk születése - éjféli mise

Erre a mai estére mindannyiunk otthonában már ott díszeleg a karácsonyfa. Itt van egy gyönyörű példány templomunkban is. Mára már ugyanis elengedhetetlen részévé vált a karácsonynak - nincsen karácsony fenyőfa nélkül.
Mi azonban tudjuk, van egy másik fa is, amely számunkra sokkal fontosabb, vagy fontosabb kellene, hogy legyen. Egy fa, amely nem díszes, nem ünnepi, de szorosabban kötődik keresztény ünneplésünkhöz, és szó szerint szorosan kötődik magához Krisztushoz. Ez pedig a kereszt fája. Igen, a keresztről is kell beszélni nem csak nagypénteken, hanem kaarácsonykor is. Ugyanis Krisztus ilyenkor, karácsony éjjelén nem látogatóba jött az emberekhez. Nem megnézni jött minket. Nem beköszönt. Azért jött, hogy megváltást hozzon. Azért született, hogy meghalhasson értünk. Micsoda paradox, s mégis igaz. Jézus Krisztus mai születése, melyet ily örvendezéssel ülünk meg, valójában azért örvendezés, mert ő ma váltságot, megváltást hozott nekünk. Nem egy nálunk ismeretes gyermek-születésnek az öröme, hanem annak, hogy az ő születése megnyitotta nekünk az örök életet. Nem csak egy gyermek, de Megváltó született.
A minap láttam az interneten egy egészen különleges festményt éppen erről a mai éjszakáról - Jézus születéséről. Az volt a különlegessége, hogy a kis Jézus nem jászolyban feküdt, hanem egy lefektetett kereszten. Azon, amelyre később felfeszítették. Kereszt volt a bölcsője. Nem ágyacska, nem puha fészek, hanem kemény, nyers keresztgerenda. Ott indult az élete, ahol majd végződni is fog. Nagyon sokatmondó volt számomra az a kép, és talán mindannyiunkat elgondolkodtat. Sőt, valami fontosra megtaníthat:

Örüljünk ezen az éjszakán, de örömünknek megfelelő oka legyen: köszöntést mondjunk a Kisdednek, aki ma váltságot hozott az embernek.