Aki
az elmúlt másfél évben járt az ipolyvarbói Legszentebb Szentháromság római
katolikus templomban, bizonyára felfigyelt arra, hogy a pap „háttal misézik”. Miután
teljes mértékben restauráltuk templomunk főoltárát, egy rövid bejegyzést is
írtam (és szentbeszédet tartottam) arról, hogy miért is van ez így, milyen
jelentősége van a főoltárnak (az említett bejegyzés ide kattintva olvasható).
Most
szeretném folytatni a már elkezdett magyarázatot elsősorban korunk egy kiváló
teológusa, maga a szentatya által is nagyra tartott Uwe Michael Lang atya[1] munkáiból
kiindulva. Nem valami új nézőpont, vagy vélemény alapján, hanem visszatérve
Egyházunk kétezer éves történelméhez, s elsősorban liturgikus életéhez.
Sokak
számára ismert egy Szent Ágoston korából származó alapelvünk (miénk, keresztényeké):
„lex orandi, lex credendi” – szó
szerint „az imádság törvénye a hit
törvénye”. Hogy pontosabban mit is jelent ez, Magyar Katolikus Lexikonunk magyarázza
meg: „e szerint az Egyház imádságaiból
meg lehet ismerni az Egyház hitét, mert e kettő között nem lehet ellentmondás”.
Tehát az Egyház nyilvános istentisztelete az Egyház tévedhetetlen hitének
kifejezése és egyben tanúja is. Ebből is látjuk, hogy valójában milyen fontos kérdés
a liturgia – mert rendkívül szorosan, elválaszthatatlanul összefügg a katolikus
igazsággal, melyet nem az Egyház talált ki, hanem föntről való. Az Egyház nem
kitalálja a dogmákat, hitigazságokat, hanem a Szentlélek segítségével, Isten
fényében csupán felismeri azokat. Ezért kell szüntelenül az „odafent valókat”
keresnünk, ahogy a Kolosszei levél írja: „Ezért tehát, ha feltámadtatok
Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján
ülve” (Kol 3,1). És mi más, ha nem az istentisztelet kell, hogy „a fenti dolgok”
felé vezessen minket? „A liturgia valóban
központi fontosságú, mert az Úrra irányul, és arra, hogy ő miként váltotta meg
a világot szenvedésével, halálával és feltámadásával. Fontos, mert nemcsak
elménkbe idézi ezeket az igazságokat, hanem azokat valóban és igazán
jelenvalóvá teszi az oltárainkon a maga hatalmával és ragyogásával”[2] – mondja
Lang.
A legtöbb
idősebb hívő, akinek még lehetősége volt részt venni a „régi latin” misén,
minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a hatvanas évekbeli II. Vatikáni zsinat két
legszembetűnőbb eredménye a latin nyelv eltűnése és az oltár megfordítása volt.
Azonban maga szentatyánk (a következők írásakor még mint Joseph Ratzinger
bíboros) figyelmeztet és világosít fel: „Azok,
akik elolvassák az ide vonatkozó szövegeket, megdöbbenve láthatják, hogy
valójában egyikről sincs szó a zsinati dekrétumokban.”[3]
Manapság
sokan hangoztatják, hogy a hívek szentmisén való „tevékeny részvétele”
(participatio actuosa) éppen azt igényli, hogy a pap a néppel szembe legyen. Valóban
tevékenyen, és nem nézőként kell a népnek részt vennie a szentmisén
(szentmisében), de ez egyáltalán nem követeli meg azt, hogy szemtől-szembe
legyen a nép a pappal. A jelenlegi pápa, XVI. Benedek „A liturgia szelleme”
című könyvében ezt a tevékeny részvételt illetően nagyon fontosan és pontosan különbséget tesz a szentmise két fő része
között. Az igeliturgiában (olvasmányok, zsoltár, evangélium, szentbeszéd, Hiszekegy,
hívek könyörgése) a tevékeny részvétel nagyban magában foglal külső
cselekedeteket is. Azonban a másodiknál, az áldozat liturgiájában (felajánlás,
Eucharisztikus ima…) a külső cselekedetek csupán másodlagosak. Így ír: „A cselekvésnek valójában meg kell állnia
akkor, amikor a dolog szívéhez érkezünk: az imádsághoz. Világosan meg kell
érteni, hogy a dolog szíve az imádság, és az éppen azért olyan fontos, mert
teret nyit Isten cselekvésének. Mindaz, aki ezt megérti, könnyen beláthatja,
hogy itt nem a papra vagy a pap irányába való tekintésről van szó, hanem hogy
mind együtt Isten felé nézzünk, és együtt menjünk feléje, hogy találkozzunk
vele.”[4]
Korunkban
nagyban vallják az antropocentrizmus elvét, mely szerint az ember a minden
középpontja. Minden hívő számára világos, hogy milyen hatalmas tévedés ez. Ennek
a helyes és egészséges módosítása éppen az Úr felé fordulás, ami az isteni élet
teljességére vezethet minket. A szentmise egyértelműen szentháromságos irányultságú:
az Atyához intézzük Krisztus által a Szentlélekben. S ez az irányultság kell,
hogy láthatóvá váljon vizuális formában is a liturgiában. Ugyancsak XVI.
Benedek pápa fejtette ki roppant találóan: „Amikor
valakihez beszélünk, nyilvánvalóan szembe fordulunk az illetővel. Ennek
megfelelően, amikor imádságokat és felajánlásokat viszünk Istennek az
eukarisztiában, az egész liturgikus gyülekezetnek, papnak és népnek, arccal
ugyanabba az irányba kell fordulnia, a szentháromságos istentisztelet közös
cselekményeképpen”
„Már igen korai időktől fogva” – bizonyítja
alapos kutatásait Lang – „a keresztények
nem a földi Jeruzsálem felé fordultak egyéni és liturgikus imádságuk közben,
hanem a felkelő nap felé, mely a feltámadt Krisztus jelképe, azé, aki majd újra
eljön dicsőségben, hogy megítélje a világot, és összegyűjtse híveit az új,
mennyei Jeruzsálemben. A templomok szó szerint „orientálva”, vagyis
szentélyükkel és oltárukkal kelet felé épültek, ahol csak ez lehetséges volt,
és a kelet felé irányulás határozta meg a celebráns (miséző) helyzetét is az oltárnál. Kinézni (a
közösségből) az Úr irányába: ez életben tartja az eukarisztia eszkatológikus
jellegét, és emlékeztet minket arra, hogy a szentségi szertartás a mennyei
liturgiában való részvétel, a jövendő dicsőség záloga, az élő Isten
jelenlétében. Ez a dinamizmus adja a mise igazi nagyságát, és megmenti az egyes
közösségeket attól, hogy magukba záruljanak; inkább kinyitja őket a szentek
közössége, a mennyei Város felé.”
A pap
rendeltetéséből és Istentől kapott szolgálatából a hívek pásztora. A miséző pap
Isten népét vezeti azon az úton, amelyen az Úrral találkozhatunk. Ő, a pap megy
elöl – vezeti a népet. Egy irányba mennek. A felé, aki jelenvalóvá válik az
oltár szent áldozatában. Éppen ezért „több
mint megfelelő”, hogy a pap és a hívek egyaránt egy irányba, az oltár felé forduljanak – akár ténylegesen
is kelet felé van az felállítva, akár csupán jelzi a liturgikus keletet.
Szentatyánk a legszentebb áldozat közben |
„Az oltár az a hely, ahol a menny feltárul.
Az nem lezárja a templomot,
hanem felfelé kinyitja
– és azt átvezeti az örök liturgiába.”
(XVI. Benedek pápa)
folytatjuk
[1] a
londoni Néri Szent Fülöp Oratoriumának tagja, a bécsi egyetem katolikus
teológiai M.A. és az oxfordi egyetem teológiai D.Phil. doktori címeknek
tulajdonosa.
[2] Uwe
Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvének
bemutatóján a budapesti papi szemináriumban 2006. november 17-én.
[3] Uwe
Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvnek
bevezetőjében.
[4] Joseph
Ratzinger: A liturgia szelleme