„...távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás” - Szent István király

Talán többen ismerjük Mécs László, múlt századi papköltőnk versét, mely így kezdődik: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás, / belészeretni az szívekbe, / apostolokba, mártírokba, / hogy átadják a századoknak, / a századok az ezredeknek! / Fényt hagyni, mint a Messiás!“

Ünnepünk van – Szent István királyunk ünnepe, aki testileg már egy évezrede nincs közöttünk, magyar népe között. De mégsem feledtük őt el – minden magyar lakta területen ma megemlékeznek róla: hívők, nem hívők egyaránt. Miért nem felejtjük el őt sosem? Mert ő hagyott ránk valamit. Azért, mert Mécs László előbb elhangzott szavai tökéletesen beteljesültek szent királyunkban. Ő is nagyon jól tudta, hogy az élet búcsúzás: hogy egyszer befejeződik, itt a földön véget ér, s nem vihetünk magunkkal semmit. Nem vihetünk magunkkal semmit, s pontosan ezért ő nagy bölcsességgel látta meg: de itt hagyhatunk valamit! Szent István tudott „távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás.” Fényt, igazi fényt, az igazság fényét, a bölcsesség fényét, az Isten fényét hagyta ránk, melyet Krisztus után úgy hívunk: kereszténység. A kereszténység számunkra olyan biztonság, melyben, ha hűen megmaradunk, örök jutalmat kapunk.

Az élet tényleg örök búcsúzás, de nem mindegy, hogyan, és mit „itt hagyva” búcsúzunk el tőle. Tegnap Urunk még egy új életről tanított minket, s tudtunkra adta: ez az élet nem az igazi, nem élet a szó szoros értelmében. Egyszer véget ér, de messze nem mindegy, hogyan. Talán az idősebbek közülünk már elgondolkoztak azon, vajon, ha elmegyünk ebből az életből, mit hagyunk magunk után? Mi az, ami megmarad gyermekeinkben, unokáinkban, barátainkban? Vajon hagyunk-e mi is fényt? Olyan fényt, amely nem alszik ki, amely megmarad örökké?

Szent István királyunk azért lett szent, azért lett a magyar nép legszentebbje, mert a legtöbbet adta nekünk: keresztény nevelést, mely az örök életre vezet. Mi is ezt tartsuk legfontosabbnak gyermekeink számára. Ne csak az anyagi javakat, a szellemi tudást biztosítsuk számukra, hanem elsősorban a szent hitet, a megélt kereszténységet tanítsuk meg velük és nekik. Az összes többi elmúlik, de ez adja az örök életet. Ez a mi hitünk, ez Anyaszentegyházunk hite. Ez a fény, amely egy örökkévalóságon át képes világítani, ez a fény szent fény, mert szent elődeinktől kaptuk. Szent fény, mert ha átadjuk, szentekké válunk s azok is, akik ezt befogadják.

Mécs László versének záró szavait ültessük be utódaink életébe:

Életünk olyan tűnékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!