„Az Isten országa… olyan, mint a mustármag…”
Valószínűleg nem először halljuk Urunktól ezt a hasonlatot, mellyel oly
gyönyörűen szemlélteti Isten országának növekedését. Remélhetőleg már sokat is
elmélkedtünk ezeken a szavakon. Ezért most egy másik tényre, mégpedig egy
körülményre irányítsuk figyelmünket.
Ha
egy-egy szentírási részt jobban, komolyabban meg szeretnénk érteni, sokat
segíthet, ha megfigyeljük az események körülményeit. A mai evangélium szavai
Szent Márk evangélista „tudósítása” alapján a Genezáreti tó partján hangzottak
el, mikor Jézus a tömeget hasonlatokkal tanította. Az emberek szerették-, és
ahogy arról szintén a Szentírás tanúskodik, általában értették is a
példabeszédeket: „Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így
tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk”. A mai evangélium
szavai tehát első ízben egy nagy tömeghez szóltak. Így ezek a szavak –
gondolhatjuk – jobbára általánosak. S mi is mindannyian, mikor elmegyünk
vasárnap a szentmisére – mondhatjuk – , egy tömeg tagjaként veszünk részt
rajta, egy tömeg tagjaként hallgatjuk a szentírási részeket, egy tömeg
tagjaként éneklünk… Igaz, a szentmisén arról a „tömegről” van szó, amelyet
„Krisztus szeretete gyűjtött egybe”. Az emberek azonban (de mit az emberek? Mi
magunk is!) jobban szeretik, ha nem általánosan, hanem személyesen foglalkoznak
velük (velünk). Jézus idejében annak ellenére, hogy egy népsokaság hallgatta a
tanítást, sokan megértették, hogy egy-egy példabeszéd éppen rájuk vonatkozik.
Hasonlóan van ez ma is. Mikor a szentmisén hallgatjuk az Isten szavát, halljuk,
hogy ez nekünk szól. Megszólít, megragad, vagy egyenesen szíven üt egy-egy
mondat, vagy csupán egyetlen szó. A Szentlélek nem ismer határt sem tömegben,
sem más körülményben. Azonban… Most nézzünk meg egy másik fontos körülményt. „Mikor azonban (Jézus) egyedül volt
tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.” Szükségük volt a
tanítványoknak arra, hogy külön-külön foglalkozzon velük az Isten, hogy
külön-külön szóljon hozzájuk, hogy külön-külön beszélgethessenek vele. Egy
másik helyen erre bizonyítékot is kapunk, mikor ők maguk kérik az Urat:
„Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!”
Szükségük volt a személyes együttlétre, hogy jobban megértsék, hogy kapcsolatuk
egyre mélyebb lehessen, hogy az Istent, s az ő logikáját, nevelését egyre
jobban megérthessék.
Ma
sincs ez másképp. Nekünk is ugyanúgy szükségünk van a Jézussal való személyes
együttlétre. Nem elég csupán a szentmisén részt venni az ige liturgiájában. Az
ott elhangzottakhoz gyakran vissza kell térnünk. Otthon, imádság közben
beszéljük meg Urunkkal az elhangzottakat – kérjük, magyarázza el még egyszer,
hogy jobban megértsük, vésse azokat szívünkbe, hogy még jobban vágyódjunk
utána. Amint az apostolok egy-egy „tömeg-tanítás” után kérték Jézust, úgy mi is
minden szentmise után „a rejtekben” (ott, ahol csak Isten és én vagyok)
beszélgessünk vele. Legyen az imánk valóban az, amit még a hittanórán
tanultunk: „beszélgetés az Istennel”. Ne csak „Miatyánk, Üdvözlégy” legyen a
reggeli, vagy az esti imánk, hanem kérdezzük-, s hallgassuk is őt. Ő ad
világosságot lelki szemeinknek, hogy ne a sötétségben, a tudatlanságban, hanem
az igazság fényében járjunk. Hogy értsük Jézus szavait, melyekkel a „tömegben”
szól hozzánk. Szent Ágoston szavaival is ezt kérjük: „Istenem, én magam számára
nem vagyok világosság. Szem talán igen, de nem világosság. Mit ér azonban a
nyitott és egészséges szem, ha hiányzik a világosság? (…) Csak akkor van bennem
a fény, ha te megadod.”
Hogy
ránk is igaz legyen: „Mikor egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott
nekik”