Ha
jobban meg akarunk érteni egy-egy szentírási részt, jelenetet, nagyon fontos,
hogy igyekezzük elképzelni és átélni az eseményeket, próbálkozzuk meg beleélni
magunkat a történések közepébe.
Ahogy
a szégyenteljes kínszenvedés és halál után Jézus föltámadt, az apostolok
és tanítványok nem mertek hinni a szemüknek. Olyan nagy volt az örömük,
mikor meglátták a feltámadt Jézust, hogy el sem merték hinni. Ez a Jézus,
aki a tanítványoknak már maga a megtestesült öröm és boldogság volt,
negyven napon át újra és újra megjelent nekik – buzdította, bátorította, s elküldte
őket az egész világra, hogy minden embert tegyenek krisztushívővé.
De
ezzel a mai nappal eljött az a pillanat, amikor befejeződnek a Jézus-jelenések,
ugyanis visszamegy oda, ahonnét jött: Atyjához, az Istenhez. Mit érezhettek a tanítványok?
Minden bizonnyal szomorúságot, hisz akit már egyszer elveszítettek, most újra
kell engedniük. Mondhatjuk, hogy újra a szomorúság napja lehet ez a mai...
a valóság azonban más. Ma nem egy szomorú megemlékezést tartunk, hanem egy
örömünnepet! Mindenható istenünk –
imádkoztuk a könyörgésben –, hadd
ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással! S hogy
miért? Mert Krisztusnak mennybemenetele a mi
fölemelkedésünk. A mi fölemelkedésünk. Krisztus ugyanis – mint hitünk
tanításából tudjuk – helyet készít számunkra. Ő egész emberi életével
megmutatta: ha követjük őt életünkben, vele szenvedünk és benne halunk meg, ő
maga támaszt majd föl és vezet be az örök boldogságba.
Ez a
mai ünnep, Urunk mennybemenetele legyen valóban a mi fölemelkedésünk is: már
most, már ma hagyjuk itt a földi vágyakat, a földi gondokat, a földi
útvesztőket, s keressük ez égit – az örök dolgok után vágyódjunk, az
örökkévalóság fényében nézzünk a földi bajokra, s az örök célt látva, s célként
kitűzve járjuk földi életünk útját. Így ez a mai ünnep tényleg a mi ünnepünk, a
mi „mennybemenetelünk” is lesz!
