Miserend és hirdetések - Nagyböjt ötödik vasárnapja

Nagyböjt ötödik vasárnapja

Néhány valóságot, dolgot úgy megszoktunk már, hogy szinte semmilyen figyelmet nem szentelünk neki – többé-kevésbé észre sem vesszük. Paradox módon csak akkor vesszük észre, hogy vannak, hogy léteznek, mikor eltűnnek a szemünk elől. Így van ez talán minden emberrel – ha valaminek a jelenlétét jobban tudatosítani akarjuk, a legjobb módszer az, ha egy kis időre eltüntetjük. Akkor vesszük igazán észre, hogy valami hiányzik.

Talán már sejthető, miről is szeretnék ebben a szentmisében beszélni. Minden templomban minden szentmisén a szemünk előtt van a kereszt. Annyira természetes, mindennapi, hogy elkerüli a figyelmünket. Ettől a vasárnaptól kezdve a kereszt el van takarva, le van fedve egy fekete (lila) lepellel, hogy szokatlanul szemet szúrjon, hogy szenteljünk neki több figyelmet s elgondolkozzunk, mit is jelent számunkra. Talán többen tudjátok, hogy a múlt heti vasárnapnak a Lætare, az öröm, vigasság vasárnapja volt a neve – ezt jelképezte a pap rózsaszín ruhája. A következőt, ezt a mait pedig népies nevén feketevasárnapnak nevezik – ez pedig a kereszt befödésével van hangsúlyozva. Ezzel a vasárnappal lépünk át a nagyböjt második, befejező részébe, melynek a tartalma és lényege Urunk, Jézus Krisztus értünk vállalt szenvedése.

A befedett kereszt – mint Krisztus befedett arca, a szomorúság, a megaláztatás és a szenvedés jelképe. Mintha Urunkat az emberi gonoszság felhői árnyékolnák be. A mai nappal kezdve egészen Húsvét éjjeléig az evangéliumi részek dramatizálódnak, mígnem elérkezünk a csúcsponthoz – Krisztust elítélik és keresztre feszítik.

Még talán a hittanórákról emlékszünk arra, hogy mennyi és milyen súlyos következményei lettek Ádám bűnének. A legsúlyosabb a mennyország elvesztése volt. Az ember arra teremtetett, hogy meglássa az Istent, és hogy örökre boldog lehessen – és pontosan ezt veszítette el. Aztán tudjuk, hogy az ember értelme is elvesztette a tisztán látást, az akarata pedig hajlamos a rosszra. Az embernek szenvednie kell, majd meg is kell halnia. Ezt mind az első bűn okozta. A fájdalom és a halál is a bűn gyümölcse. Az első bűn pillanatától kezdve mindannyiunknak meg kell egyszer halnia. Elvesztettük a kegyelem örök állapotát, a szentséget, a halhatatlanságot, a tudás ajándékát. Ezt az állapotot jött helyreállítani Jézus Krisztus. Eljött, hogy megnyissa nekünk a mennyet. Hogy elérhessük azt, amire teremttettünk: meglátni az Istent, amely örök boldogsággal tölt majd el.

A bizonyosságot arról, hogy megszabadulhatunk az örök haláltól maga Jézus Krisztus adja meg nekünk. A következő vasárnap evangéliuma, passiója számol be arról, hogy éppen ez volt az ő elsődleges célja, amiért emberi testet öltött és lejött a földre. Jézus Krisztus mondja: „Ha majd fölemeltetem a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ma pedig szintén erre figyelmeztet Urunk: „Ha a búzaszem elhal, sok gyümölcsöt hoz.” Ez a mi egyetlen reményünk. Jézus az én reményem – énekeljük temetéseink alkalmával – s az üdv megmérhetetlen, melyet nekünk ígér.

Újítsuk meg nagyböjti fogadalmainkat, térjünk vissza jó elhatározásainkhoz, figyeljünk újra Krisztusunkra, aki ma értünk kezdi meg a kálváriát. Szedjük össze magunkat a nagyböjt finisére, végküzdelmére, s a szenvedő Krisztus képe csak furdalja lelkiismeretünket: én ezt tettem érted. Te mit teszel?